Hali-hali
Hoztam nektek részt, a másik blogban remélem tetszik majd, itt pedig egy verset mutatnék meg nektek,amit öcsémnek ajánlottam, mivel most lesz vasárnap a névnapja,és tudom,hogy ez a téma közel áll hozzá. Szóval most igazán várok véleményeket :)
Csillagfény vezesse utad...
Régen mikor gyermek voltam, meséltek egy országról
acélos várairól, igaz királyairól, dicső csatározásairól.
Elregélték a régi, homályosan fénylő múltat,
azt mondták hősei már az égbolton ragyognak.
Fényük épp oly erősen izzik, mint régen
de ma már igazán kevesen néznek fel az égre.
Pedig ha feltekintetnének, láthatnák mit más nem,
hogy Árpád vezér,hogy vezeti népét,csillagösvényen.
Ámulhatnának István király bölcsen fénylő koronáján,
ahogy tündöklő arccal nézi ezeréves unokáját.
Talán hallhatnánk tüzes paripák vad, dübörgésének zaját,
amint uruk, IV. Béla király elszántan, kergeti a tatárt.
Ha felnéznénk az égre, talán látnának egy királyt,
aki igazságos, eszes és vasakaratú,ő volna Mátyás.
A mese szála tovább futott, királyok helyét felváltották,
a szabadság után vágyakozó ragyogó csillag sokaság.
Voltak közöttük szegények, és gazdagok
szerelmesek,és árvák, kicsik és nagyok.
Nem volt köztük különbség, egy levegőt szívtak
közösen meneteltek, hiszen a szabadságért harcoltak.
Fényük mint a hatalmas Tűz bolygó ragyogott,
sőt fényesebben, több ezren voltak ott,szabadok...
Most hirtelen az arcok fájdalmasan eltorzulnak,
egy síron túli,fagyos szélvihar,tépi szép zászlónkat.
Leszakít egy darabot, és elengedi, az csak röpül tovább,
a föld alá rejti, elégeti, széttépi darabját egy idegen ország.
A csillagok odafönt az égen velőtrázóan felsikoltanak,
idelent az emberek könnyes szemmel tovább vonulnak.
Mennek hova lehullott zászlójuk darabja, talán ide, talán oda,
kutattatják,szólongatják, de a szél csak tovább cibálja.
Csönd van már, a szél nem tombol tovább
de a kedves földből alig van már...
Itt egy darab, és ott már távolba határ
ki azon túl zokog, egy hontalan barát.
Még mindig tart a mese... de már átélem,mint élet,
élet a mesebeli országon, ahol tagad minden lélek.
Mutogat a másikra, menekül, vagy zokog a tegnapon,
kihúzza magát,fenyeget ő igenis magyar, bizony.
Eltűnődve nézem, hosszasan, miért lenne az,
nem elég a papír, érezni kell,állnod a sarat.
De te csak tovább mondod, mit senki se kérdett,
nem ismered ezt a földet, hisz nem nézel az égre.
Ha felnéznél, látnád a ragyogó csillagösvényt, amint letekint,
és mesebéli országára, egy fájdalmas utolsó könnycseppet hint...
De amott egy kisgyermek bámul a csodaszép égre,
keze összekulcsolva, áhítattal ereszkedik térdre.
Kis ajkai, azt suttogják, köszönöm, mit más nem,
köszönöm csillagok, hogy van egy hely,hol felnőhetek
S a nagy csillagok közül jó páran letekintenek,
mosolyogva nézik, az imát mormoló gyermeket.
Ki mikor szemét újból kinyitja,
kezében pihen szépséges zászlója.
Felemeli és a szél hirtelen feltámad,
de az többet el nem szakadhat.
Büszkén lobog, bátran, mint régen,
mikor más nép ereszkedett előtte térdre,
akkoriban mikor éltek még királyok,
és bátor,kitartó szabadságharcosok,
akkor még így kezdődött a mese:
van egy ország,mi kedves nekem,
vigyázz rá,óvd,becsüld mit én szereztem,
hogy aztán gyermekeid is láthassák,
mit hagyott rád, ezeréves anyád és apád...
Sziasztok!
Nem,most nem új részt hoztam,hanem képzeljétek,hogy ma jutott eszembe,hogy tegnap volt egy éves a blog. És gondoltam ezt meg kell osztanom,és valami meglepetést hozni :)
Szóval egész pontosan ebbe a blogban 166 bejegyzés található, 817 komival. És nagyrészt nagyon-nagyon jó komival.
Az első bejegyzésem egész pontosan 2010 február 21. napján délután három óra egy perckor került mentésre és közzétételre. A sztori címe Köddé vált egy álom(TH) volt,amire ha emlékeztek egy újságírónő életéről szólt,ami igencsak a feje tetejére áll,mikor a hűtlen exével a Tokio Hotel nevű banda énekesével kell interjút csinálnia...
A történet 49 részes volt,és nagyon sok olyan ember olvasta,aki még mind a mai napig hű olvasom,és ezt köszönöm nekik (L)
A következő történetet ti választhattátok és ti végül a Ha nagyon akarod(TH) c. sztori mellett döntöttetek. Ez a történet egy olyan lányról szólt aki elvesztette a szüleit, és nevelő szüleivel él,és mindaddig nagyon magányos és zárkózott míg meg nem ismerkedik Bill Kaulitzcal aki a feje tetejére fordítja az életét. Ez 60 részesre sikeredett.Nos határozattan,a komik számából ezt a történetet szerettétek a legjobban. De javítsatok ki ha nem így van.
Közben persze jöttek a versek,novellák,szavazások,videók,képes, hírek,pletykák. Szert tettem nagyon jó barátokra,és imádtam blogolni.
Aztán véget ért a sztori. Azt hittem nem fogjátok a következőt akarni,mert annyira mondtátok,hogy márpedig ez milyen jó. De nem így lett.
Ismét ti választattok és ezúttal egy Tomos sztori indult aminek a második évadja most is fut Amikor közbe szól a múlt(TH) néven. Hope apja elhagyta őt,de tizenhét év után úgy dönt felkeresi, és nem túl könnyű munka árán a bizalmába férkőzik,és megmutatja neki a világát,ahol megismerkedhet Tom Kaulitzcal.
Közben egyszer volt egy alig egy hónapos szünet,de úgy gondolom amíg van rá igény addig nagyon szívesen írok nektek. Miért ne tenném? Hiszen mindig kedvesek vagytok,komiztok,és sokan olvastok.
Ezért arra gondoltam, lehetne egy olyat csinálni,hogy ti írtok,hogy mit? Nos két variáns lenne:
VAGY: - Írhattok egy részt, ebbe a sztoriba ami ki is fog kerülni,persze kapcsolódnia kell az előzőhöz.
Vagy: küldhettek bármilyen novellát,verset, vagy képet,videót amit ti alkottatok és ide szép sorban ki fog kerülni.
Szóval tessék választani,és boldog szülinapot nekünk :)
Sziasztok!
Igaz,hogy szombatra ígértem a részt,de belázasodtam és nem volt erőm még levegőt se venni,aztán vasárnap már jobban voltam és meg is írtam,de nem engedett menteni,szóval nem tudtam feltenni nektek. De most itt van,és hát nem lett túl fontos rész,amolyan átkötő szerűség. De a következő részre várnotok kell,mert legközelebb a másik sztoriból kaptok új részt.
Addig is a második rész, és egy vers ami remélem elnyeri a tetszéseteket:
2.Rész-Játszótér
"Sosem szabad elfelejtenünk a bennünk lévő gyermeket. Mert a bennünk lévő gyermek az, aki megakadályozza, hogy megbolonduljunk."
Dokik c. sorozat
A válasz persze az „ó az csodálatos lenne” lett volna,de az útvesztős kalandunk után elgondolkodtam azon,hogy mi lenne ha ez a csoportos csodálatos nyaralás,csupán két főre korlátozódna, mégpedig Tomra és rám. Fél szemmel barátom arcára sandítottam,és láttam,hogy neki is ehhez hasonló,vagy ezek a gondolatok jártak a fejében. De mindkettőnk arcizma ledermedt,nem igazán mutattunk semmit. És ami azt illeti nem is válaszoltunk,ami meg is látszott David arcán,ugyanis mosolya legörbült, a kezdeti lelkesedés kezdett eltűnni szeméből. Én pedig nem hagyhattam ezt.
-Hát persze, az nagyon jó lenne – vigyorodtam el,mire ő is újból elmosolyodott de az összes többi itt jelenlévő ember,köztük,és főleg Tom eléggé meglepetten nézett rám. Úgy is mondhatnám,hogy mindenki elővette az ostoba fejét,és társította a „ez teljesen meghibbant???” nézésével. Igazán kellemes élmény volt. De hát, valakinek el kell vinnie a balhét.
-Rendben van – dörzsölte össze a tenyerét- akkor a részletekre hamarosan visszatérünk,de most azt mondjátok meg,hogy itt vacsiztok? -Pillantott Billre és Leonára,majd végül kelletlenül Tomra.
-Nem úgy volt,hogy neked ma este dolgod van? - Állt meg bennem hirtelen az ütő,hiszen minden erre az igen fontos tényezőre volt alapozva. Ugyanis ha David,azaz apa nem megy ma este el üzleti vacsorára, akkor Tom se maradhat tíznél tovább,és ha nem maradhat tíznél tovább akkor felesleges volt körberohangálnom az összes fehérnemű boltot,egy bizonyos darabért.
-De van – közölte,és én megkönyebbülten felsóhajtottam, mire Tom és a többiek elvigyorodtak,de David csak felvonta a szemöldökét- készültök valamire, igaz?
-Tennének ők olyat? - Tette fel a költői kérdést Bill,mire elfintorodtam,Tom pedig közelebb húzott magához és megcsókolta a homlokom.
-Lényegtelen,rendeljetek,vagy menjetek,nekem készülnöm kell...ja – nézett Tomra- vigyázz a lányomra Kaulitz,nem rég kaptam vissza, és nem akarok még nagypapi lenni!!!
-Ez megnyugtató...- sóhajtottam fel fájdalmasan...
…
Csendesen meredtem magam elé és néztem ahogy a többiek egymással hülyéskednek. Ültem és kevergettem a kávémat. Amit megjegyzem nem tudom miért iszok,hiszen tudom,hogy ha megiszom,márpedig megfogom,akkor nem fogok tudni elaludni. Nem tudom mik voltak David Tokio Hoteles tervei a nyárra, pedig igazán érdekelt vajon mennyi időt tölthetek együtt a kedvesemmel anélkül,hogy az a barátaim rovására menne. Mert nagyon fontos az egyensúly,és én nagyon megtanultam a leckét. Egyetlen egy párkapcsolat sem fontosabb mint a barátság. Főleg ha olyan barátai vannak az embernek mint nekem. Merengésemből Tom halk szólongatása szakított félbe.
-Itt vagy még kicsim? - mosolygott és úgy éreztem ez az a mosoly amibe újra és újra bele tudnék szeretni. Hogy lehet valaki ennyire édes?
-Aha persze,csak elgondolkodtam...
-És, pedig? - villantotta rám kérdő tekintetét David is,mire minden szem rám szegeződött,és az én bátorságom valamilyen oknál kifolyólag elillant.
-Nem érdekes- köszörültem meg a torkom – elnézést – azzal felálltam és a lehető leggyorsabb iramban távoztam az étteremből. Friss levegőre volt szükségem,mert páni félelem lett úrrá rajtam. De nem tudtam miért. Talán mert olyan hirtelen és rémisztő gondolat volt az,hogy most már van kivel együtt töltenem a nyári szünetem. Sőt muszáj valakivel töltenem. Lélekszakadva róttam az utcákat míg végül egy játszótéren kötöttem ki. A közeli lámpák meleg,biztonság érzettet adó narancssárgára festették játékokat,és mikor a hintában ülltem és belenéztem az egyik rozsdás az ég felé kiáltozó lámpa fényében, ezer és egy fényszál táncolt a szemem előtt. Kicsik és nagyok. A környéket csak az épp arra járó autók zaja,és az én hintám halk nyikorgása verte fel csöndjéből,és ezt igazán tudtam élvezni. Nem értettem miért vannak rám ilyen hatással a játszóterek de nagyon jól esett itt lennem.
-Ez annyira rád vall – jött hirtelen a hátam mögül egy ismerős hang,majd Tom lépett elém és mosolyogva nézett rám – nem is te lennél,ha nem egy játszótéren hintáznál...
-Hogy találtál meg? -Kíváncsiskodtam,hiszen nagyon jól tudtam,hogy nem csak ez az egy játszótér van errefelé.
-Ez a környék egyetlen játszótere és téged ismerve...
Elnevettem magam. Magamat ismerve tényleg ilyen voltam. Szerettem,hogy este már nincsenek itt. Szerettem a vas illatát,azt ahogy a homok puha a lábam alatt, hogy hintázhatok,és újra gyerek lehetek,gondok,bajok és az egész világ nélkül. Bűntudat nélkül.
-Mi történt,Hope? - Ült le mellém a hintába és most jöttem rá,hogy igazából én se tudok válaszolni..
-Nem szeretem az éttermeket -próbálkoztam de csak egy szemöldökfelvonást kaptam válaszul. Felsóhajtottam és elmosolyodtam.
-Soha se tudtam jól hazudni igaz?
-Igaz – bólintott – ha nem akarod akkor nem kell elmondanod,csak olyan furcsa volt az egész.
-Azt hiszem megijedtem. Az egyik pillanatban még azon járt az eszem,hogy vajon hány fellépésetek lesz és mennyi időt leszünk külön,aztán meg azon,hogy nem fog-e a kapcsolatunk rovására menni,ha esetleg túl sokat lennénk együtt..
-Senki se mondta,hogy könnyű ez az egyensúly dolog -bólintott ő is, és tudtam nem csak én érzek így. - De mit szólnál ha ezt otthon,nálatok, egy jó film társaságában vitatnánk meg?
-Szerinted egy jó film mellett hozzád fogok szólni?
-Szerinted, nem engem fogsz nézni? Mert egy turné felvételre gondoltam..
-Tom – sóhajtottam fájdalmasan majd felpattantam a hintából,ahogy ő is és kézen fogva vettük az irányt a kocsi felé.
Hát ennyi lenne,ja és egy vers :)
Vándorcsillag
Ment a harcos kitartóan,felszegett fejjel,
vándor volt ő , csordultig telve életkedvvel.
Ment megállíthatatlanul, övé volt minden
szabad volt, boldog, rendíthetetlen.
Kék vászon alatt hajtotta álomra fejét,
puha,illatos zöld mező melegítette testét.
Nappal, a legfényesebb csillag mutatta neki az utat.
Ahogy eljött az éj, küldött helyette fényes vándorokat.
Naphosszat hallgatta a szép madárkák énekét,
éjszaka altatóként a fák lombjainak halk neszét.
Tiszta forrás víz oltotta szomját,
barna föld teremtette ennivalóját.
Vándor volt ő,s fiatal, nem ismert határ,
de idős lett és végignézte hogyan pusztul a világ.
Ha felnézett az égre,már nem volt ott a Nap,
gyárkémények szürke füstje szált magasan
Éjszaka fényes csillagvándorait nem látta,
üres volt a fekete vászon, halálosan néma.
Már nem hallotta a madarak dalát,
csupán a város hangos,büdös zaját.
Már nem hallotta a fák lombjainak játékát,
csupán a fel-fel sikoltó tűz, bánatos ropogását.
Mikor belenézett a kicsiny forrás tükrébe,
s szétnézett a kiszáradt, kihasznált földre,
nem látott mást csak mocskot,és pusztulást.
Ment a harcos kitartóan,felszegett fejjel,
vándor volt ő , csordultig telve életkedvvel.
Ment megállíthatatlanul, övé volt minden
szabad volt, boldog, rendíthetetlen.
Most könnycsepp gördül arcán,
erősen összepréseli ajkát
és dühösen, utolsó erejével fölkiált:
mi miattunk halsz meg, ártatlanul, világ...
Szép jó estét nektek :)
Szóval nem kell aggódni,nem tűntem el,és a rész is készülőben van, köszönöm az eddigi komikat (L) Igazán rendesek vagytok. Pénteken, legkésőbb szombaton felteszem a következő részt, addig is szeretnék kérni valamit,egy novella pályázatra kéne írnom,de nincs témám. Szóval nem adnátok pár ötletet?
Ja,és napi kedvenc videó :)
Mikrofon...XD
Sziasztok!
Már tegnap fel akartam tenni,az első részt,mert igen mind a két sztorit folytatom,de nem tudtam belépni-.- Szóval most hoztam. A lényeg annyi,hogy ti szavaztok a végén,hogy melyik történetből akartok új részt kapni. De max. háromszor lehet ugyanaz a sztori. Remélem tetszeni fog,és a másik történetbe is hozok még ma részt. Másik blog--->
Első rész- Hátsó ülés..
"Úgy szeretem, amikor beszél a táncod
úgy szeretem, amikor az életet játszod
úgy szeretem, amikor az igaz szót várod
bár ne múlna el a pillanat, hisz mosolyra születtél, látod.."
Fluor-Napfényízű lány dalszöveg részlet.
Halkan köszönt be életem ajtaján. Hangtalanul,észrevehetetlenül, és elárasztott ezer meg egy színével,pillanatával ami csak az enyém ha jól kihasználom. Körbenéztem a hatalmas udvaron, láttam a meleg széltől lassúzó fák zöld lombjait, halottam a madarak énekét,és mindegyik azt énekelte : szabadság. Felnéztem az a gyönyörű kék vászonra, és a nap száz meg száz fémnyalábbal mosolygott rám,oldalán karöltve a fehér felhő függönnyel. Az egész olyan volt,mint egy színpad, a darab pedig amit játszanak? Nos, az a nyár volt. Merengésemből legjobb barátnőm kérdő tekintete szakított félbe.
-Megnézhetem? - Bökött a bizonyítványomra mire végre felfogtam mit is akar,és mosolyogva nyomtam a kezébe majd elindultam én is a kapu felé,ahogy a gyerek sereg is. Végre vége van egy hosszú,izgalmas és igazán érdekes tanítási évnek,és szó mi szó egész jó lett a bizonyítványom,úgyhogy merem remélni,hogy ezt apa legalább egy két hetes nyaralással fogja honorálni. Az apám neve David Jost és zenekarok menedzselésével foglalkozik. Azaz egy zenekaréval. Igen,az a David Jost. A Tokio Hotel nevű német formáció menedzsere többek között persze. A történetünk igazán kalandos,bravúros és néhol szívszakasztóan nyálas. A lényeg,hogy 17 éve kidobott mert anyám meghalt a szülésnél,de alig egy éve megkeresett,és azóta boldogítjuk egymást. Nagyon hálás vagyok neki mindenért,még ha ez néha nem is így tűnik. Hiszen ha ő lenne,most nem lenne egy kitűnő bizonyítvány a kezembe, nem lennének ilyen jó barátaim,nem lenne barátom, és ami a legfontosabb családom. A barátommal már lassan egy fél éve együtt vagyok, a neve Tom Kaulitz. A már említett zenekar gitárosa,de nekem igazából csak simán Tom. Nem pedig a híres, agyonimádott zenész. Hanem egy végtelenül rendes,szexi, nagyszájú, akaratos,kitartó férfi. Aki jelenleg az én szívemet boldogítja.
-Gratulálok – adta vissza a kis könyvet Lily és kérdőn néz rám – mész valamerre nyaralni a nyáron?
-Hát,nem lenne rossz – nevetem el magam – ez lenne az első nyaram apával,meg a többiekkel. Köztük veletek. Nem megyünk valamerre? Bulizzuk át az egész nyarat!
-Ki vagy te, és mit tettél az én régi barátnőmmel – Nézett rám meglepetten Lily,de azért mosolygott – nekem is hasonló gondolataim voltak.
-Csalódtam volna benned,ha azt mondod nyári iskolába mész – bólintottam,mire elfintorodott. Lily a legjobb barátnőm. Van egy ikertestvére akivel szintúgy jóba vagyok,de inkább ő az akivel teljesen egy húron pendülünk mióta betettem ebbe a hatalmas iskolába a lábam.
-Úgy látom vár a lovagod – bökött fejével a kapu irányába ahol egy hatalmas fekete kocsi várakozott.
-Ennél feltűnőbb kocsit akarva se választhatott volna. - Sóhajtottan lemondóan, mire Lily elnevette magát és pimaszul nézett rám.
-Hát egész nagy lehet a hátsóülés...talán még kényelmes is,erre arra... nem gondolod?
-Majd értesítelek,ha kipróbáltam...azaz kipróbáltuk – nevettem el magam,és ő is velem tartott. Gyorsan megöleltem,és rohantam is a kocsi felé,ahol reményeim szerint Tom várt rám.
…
Nem a megszokott útvonalon mentünk. Ez az út sokkalta hosszabb volt,mint egyébként, és tudtam valamire készül.
-Miért is jöttünk erre? -Pillantottam rá kérdőn,mire elmosolyodott.
-Semmi hátsószándékom nincs kicsim – jött a válasz- csupán szeretnék veled több időt eltölteni.
-A kocsiba,miközben vezetsz? Ez igazán érdekes...
Nem válaszolt csupán eleresztett egy apró mosolyt, és én boldogan nyugtáztam,hogy igenis készül valamire és van hátsó szándéka. Elkaptunk egy piros lámpát,és miután lefordultunk egy olyan útra ahol egyetlen egy ház sem áll,csupán építésre váró üres telkek eszembe jutott az amit Lily mondott.
-Képzeld édes,Lily afelől érdeklődött,hogy milyen kényelmes a hátsó ülése a kocsinak... - mondtam semleges hangon,és fapofával,de alig bírtam megállni,hogy ne vigyorodjak el,vagy csókoljam meg most itt ezen a szent helyen. Oldalról pillantottam rá,ahogy édesen elgondolkozik a hallotakan,és zavartan értelmezi a kérdést.
-A hátsó ülés? - pillantott rám zavartan,és nem akartam elhinni,hogy tényleg ezt az embert ismertem meg ezelőtt pár hónappal. Mostanra nem bírtam tovább és kajánul elvigyorodtam,és az az alsó ajkamba haraptam,majd mosolyogva néztem Tomra.
-Aha – suttogtam -a hátsó ülés – hajoltam át hozzá,és egy puha csókot leheltem a nyakára,és figyeltem a reakciókat.
-Azt hiszem – mondta akadozva – jobb lesz ha félre állok és megnézzük...talán nem elég jó,és...és egy másik kocsit kéne nyáron használnom – nyelt egy nagyot és már lassított is...
…
-Hol a fenébe lehetnek már,eddig? - rontott be idegesen a szobába David, és kérdőn nézett Billre aki Leona mellett ült a kanapén,és vigyorogva nézték ahogy a férfi egyre jobban felhúzza magát.
-Biztos nemsokára jönnek! - Próbálta nyugtatni Leona,és Billre nézett,aki bólintott,de nem szólt egy szót sem.
-Nem lehetne,hogy felhívod? - Fordult Billhez David- aggódok Hope miatt...
-Tommal van – lehelte szemforgatva Bill – mégis mi baja lehet?
-Igazad van – sóhajtott David – kicsit túlzásba viszem,igaz?
Férj és feleség bólintott,és ezután David is leült az egyik kanapéra. Hiábavaló lett volna tovább mászkálnia,kérdezősködnie,vagy idegeskednie. Hiszen Billnek igaza volt. Hope Tommal volt,így nem eshet baja. Legalábbis reméli,hogy nem történt vele semmi. Le kellene állnia. Hiszen nem tarthatja folyton a lányán a szemét. Főleg nem most,mikor beköszönt a nyár és ő biztos benne,hogy alig fogja látni. De hát ez az élet rendje,nem? Halk léptek zaja hallatszott a bejárati ajtó felől,majd nyitódott az ajtó,és két nevetés hangzott fel. Megérkeztek.
-Csak egy fél órát késteke – nézett számon kérőn David Tomra,és Hopera,mire azok újból vihogni kezdtek.
-Hol voltatok? - vigyorgott már Bill is,bár nem értette mi folyik itt.
-Nos, -kezdett bele Tom -maradjunk annyiba,hogy eltévedtünk...
-Bizooony – bólogatott szorgalmasan Hope- nagyon eltévedtünk...
David lemondóan felsóhajtott és immáron mosolyogva nézett az újonnan érkezőkre.
- Helyet foglalnátok végre? Van pár dolog amit meg kell beszélnünk... -vette el Hope kezéből a bizonyítványt és megvárta míg mindenki leült,majd így szólt- azt hiszem mindenki megérdemel egy kis pihenést,úgyhogy mit szólnátok egy-két nyaraláshoz, amit a nyáron együtt tölthetnénk.
Szóval ennyi. Komikat,és még ma hozom a másik sztori következő részét.
Sziasztok (jaj ez már úgy hiányzott mostanában xD)
Öhh igazából egy hónapja sincs,hogy szünet tartok itt a blogon,és már hiányzik minden. A dolgaim úgy ahogy rendeződtek, a vizsgák halasztva vannak jövőre,és bár több időt fektetek a tanulásra, úgy érzem lenne időm gépelgetni nektek. A kérdés már csak az,hogy szeretnétek-e olvasni. A másik kérdés pedig,hogy akkor is olvasnátok-e,ha ritkábban lenne rész,nem minden hétvégén. A harmadik kérdés pedig,hogy mit szeretnétek olvasni. Az új sztorit :
Ha úja kezdhetném(TH)
vagy az előző sztori második évadját:
Amikor közbe szól a múlt(TH) 2. évad
Tehát rajtatok áll,vagy bukik,hogy mi lesz, aki esetleg most tér ide először és vajmi fogalma sincs a két sztoriról annak linkelek,és olvashat: http://www.mystories.eoldal.hu/
Hoztam két részletet, és péntek estig lehet szavazni :) Hétvégén pedig jön a rész.Eddig egyenlő az állás! Két-két szavazat van mindkét sztorira :)
Ha újra kezdhetném(TH)- rész előzetesek
- Nos valljuk be azért a Tokio Hotel még mindig töretlen népszerűségnek örvend – húzta el csúfosan a műsorvezető a száját,és Nora azt hitte itt helyben felrobban. Igen komoly erőfeszítéseket kellett alkalmaznia ahhoz,hogy képes legyen megállni azt a késztetését,hogy egy jól irányzott ütéssel,letörölje a négy srác képéről azt az idétlen öntelt vigyort.
- Nos Klaus – vigyorodott el a lány – valljuk be mindenkinek jár egy második esély,de több nem – nézett kihívóan az énekes szemébe,és örömmel nyugtázta,hogy igen sikerült,sikerült jól megforgatnia azt a bizonyos kést…méghozzá jó mélyen,és elég fájdalmasan ahhoz,hogy elvegye a kedvüket a további vigyorgástól.
*
- Bill, ideje lenne befejezned az önsajnálatot – nézett rá komolyan a lány – ami történ megtörtént, ezen az egészen már úgyse tudsz változtatni! Nézz inkább a jövőbe és vedd észre a lehetőségeket – mosolyodott el, mire az énekes bólintott.
- Nem is tudom,mire mennék nélküled – sóhajtott majd hosszan elmerengett a lány tekintetében, és észre se vette, már egész közel volt a lány ajkaihoz. Olyan közel,hogy szinte már érezte édes leheletét, és egyre jobban dobogott a szíve. Félő volt,hogy elájul,olyan rég érzett már ilyet…
*
Halkan kopogott a kis fecnin álló házszám ajtaján, és izgatottan várta az eseményeket. Vajon tényleg itt lakik? És, ha igen, miért nem mondta meg neki? Hiszen nincs mit szégyellnie, mindketten tudják, milyen háttérrel rendelkeznek.
- Mit keresel itt? – tárult fel az ajtó,és egy kisírt szemű, megtört, vékony fekete ruhás lánnyal találta szembe magát.
- Sophie,mi történt?
- Semmi Tom…csak kérlek menj el most! – szipogta de nem nézett a srác szemébe, akit teljesen elfogott a páni félelem,és úgy érezte cselekednie kell. Vajon mit kéne most tennie? Hirtelen lépett a lány felé,és emelte fel a jobb kezét,hogy letörölje a lány arcáról a könnycseppeket,de az elhúzta a fejét.
- Menj el, kérlek! – suttogta halkan, de Tom a fejét rázta.
- Nem tehetem! Nem tehetem addig,míg meg nem mondod mi ez az egész?! Miért hazudtál arról,hogy hol élsz?
- És ki vagy te nekem,hogy számon kérj? - döntötte oldalra a fejét a lány, és érdeklődve nézett Tomra,aki még véletlenül se mert volna erre a kérdésre válaszolni,még magában sem,még magányában sem, pedig tudta nagyon jól : az,aki minden egyes porcikájával szeret téged…
Amikor közbe szól a múlt(TH)- második évad előzetes
Nem hittem el,hogy velem történik ez az egész. Hogy tényleg minden rendben van,és így is marad. Legalábbis remélem.
- Min gondolkodsz olyan nagyon? – jött mellőlem az a hang, amitől úgy érzem tényleg érdemes élnem, legalábbis a tulajdonosa miatt. Mosolyogva fordultam meg, és leheltem egy puha csókot mézédes ajkaira, majd elvigyorodtam.
- Rólad és rólam, hogy milyen tökéletes és teljes is az életem…
- Nagyon jó gondolatok – vigyorodott el- és én is így érzem. Szeretlek Hope…
- Én is szeretlek Tom,de ha öt perc múlva nem öltözünk fel,és nem leszünk teljes harci díszben a szálloda éttermébe, David mindkettőnket kicsinál…
- Értettem őrmester- nevette el magát, majd még utoljára nyomott egy csókot ajkaimra, és kipattant az ágyból.
*
- Azt hiszem el fogunk válni – suttogta megtörten az énekes, és nem értettem miről beszél. Hiszen úgy tűnt minden rendben van közte és Leona között.
- Bill ne mondj ilyet! Minden házasságban vannak viták! – pakoltam össze az üres italos üvegeket, és felsóhajtottam, mert nem tudtam mi történhetett, hogy ezt kelljen csinálnia.
- De ez most nem vita…ezek kész tények –zokogott fel újra, és rémültem ültem le mellé. Nagyon megijesztett a viselkedése.
- Bill mi ez az egész? – Kérdeztem meg végül, hosszas várakozás után, miközben a nyomasztó ürességet csak Bill fájdalmas fel-fel zokogása törte meg.
- Leonának és nekem… nem…nem… nem lehet gyerekünk – temette kezeibe arcát, és én meglepetten néztem rá. Gyerek? De hiszen még alig 22 éves… Hova ez a nagy sietség?
- Bill, ha még nem jött össze, akkor sincs gond,hiszen még előttetek az élet! És kérhetsz tanácsokat a bátyádtól…
- Nem –ellenkezett hevesen – nekünk tényleg nem lehet gyerekünk…
- Mármint, úgy érted,hogy Leonával van baj?
- Nem –sóhajtott fel megtörten és rám nézett vörösre sírt szemeivel – velem…
*
Az éjszaka közepén érkezett. Hangosan dörömbölt az ajtón, és én azt hittem valami vicc. De nem volt az. Kezében két nagy utazó poggyász, zsebében egy örökbefogadási papír,és a következő okok miatt kereste fel apámat.
- Elegem van a családomból…és te vagy az apám David Jost – vigyorodott el – a nevem pedig Amina…Amina Jost…
Szóval mindenkire számítok,akit érdekelne a dolog :D
Sziasztok!
Nem,nem linket hoztam a következő részhez :) Hanem búcsúzni jöttem. Legalábbis egy időre mindenképp. Tudjátok nem szeretnék kifogásokat keresni,vagy magyarázkodni. Egész egyszerűen úgy érzem elég volt. Bár még nincs egy éves a blog, három teljes sztori futott le, 161 bejegyzéssel,és 794 komival. Nagyon szeretném megköszönni azoknak akik végig itt voltak,azoknak akik szakítottak időt arra,hogy írjanak pár sor véleményt,akik érdeklődtek utánam,akik vigasztaltak ha szomorú voltam. Barátokra leltem itt,és tényleg bocsánat de nem megy. Egész egyszerűen már nincs meg ez a hatalmas Tokio Hotel rajongás. Persze nagyon sokat köszönhetek nekik,de már semmi más. Nem is tudjátok milyen jól esett,mikor feljöttem és láttam,hogy írtatok komit,hogy mennyien megnéztétek. :) Nagyon szépen köszönöm nektek,és kérlek ne haragudjatok rám,nem tudok már erre időt szakítani. Túl sok minden összejött az életemben. Tanulok,hajtok,orvosokhoz rohangálok,közben sorra elvesztem a barátaimat,és újakra találok. Írni fogok,ezt megígérem,és remélem hogy hallotok még rólam,csak épp már nem Bill, Tom,Georg,és Gustav neveivel szeretnék írni. Remélem megértitek,de ha nem akkor sajnálom. Lehet egy hónap múlva máshogy fogom érezni,lehet újra akarom csinálni. Nem tudom. Ha úgy lesz,akkor mindenképp üzenek majd :)
Köszönöm,hogy velem voltatok,írtatok,és támogattatok. Köszönök mindent.
Vigyázzatok magatokra, sziasztok: Plady azaz Petra :)
Ui: Az oldalt meghagyom ahogy a másikat is,a sztorik fent maradnak :)
Hallo!
Harmadik rész fent a: http://www.mystories.eoldal.hu/ oldalon! Komik,mint mindig,most is jöhetnek, jó szórakozást :)
Harmadik rész- Legalább a nevedet... /részlet/
- Nem hinném,hogy ennyivel feladnák – nézett az újságcikkre és felállt majd kezet nyújtott a lánynak – nem hiszem,hogy feladnánk! Tom Kaulitz, örülök hogy megismerhetlek – mosolyodott el és élvezettel nézte végig,ahogy a lány előbb lelepődik, majd elpirul és végül ledöbben,hogy igen ez tényleg vele történik.
- Most jobb ha lehúzom magam a vécén – szólalt meg végül. Tom le se tudta venni a szemét a számára oly kívánatos puha ajakról. De még mielőtt észbe kapott volna, a lány hátra arcot vágott és elrohant.
- Legalább a nevedet mond meg! – kiáltott utána Tom, mire a lány megállt és hátrafordult. A szél az arcába fújta gyönyörű haját és hosszú vacillálás után így szólt:
- Sophie…
Folytatásért katt:
Sziasztok!
Egy kis pihenés után,itt az újabb rész :) A folytatást a továbbiakban is az alábbi linken találjátok :)
Második rész- Tervek -http://www.mystories.eoldal.hu/
Na, igen… tervek. Valahogy a tervek nem igazán vállnak be. Mármint persze nem minden embernél, de Nora pont ilyen ember volt. A tervek, azok az átkozott tervek fogják egyszer sírba vinni. Egyáltalán miért kell mindent megtervezni. Oh, ha felsorolhatná hányszor tervezte már el a tökéletes napot talán még itt állnának holnap is, de az is biztos, hogyha azt kezdené el sorolni, hogy hányszor nem sikerült megvalósítani az adott tervet ahhoz egy élet is kevés lenne. Merthogy Nora Lent ilyen ember volt. Az a szerencsétlenebbik fajta.
*
Halkan, óvatosan kopogtak egy tölgyfa iroda ajtón, majd miután elhangzott a „búj be”,egy gondterhelt sóhajjal belépett rajta. Kezében egy dobozzal,teli emlékekkel, szívében fájdalommal,és torkában egy hatalmas gombóccal.
- Szia Bill - mosolyodott el a férfi, mikor belépett az említett majd felvonta szemöldökét – mész valahova?
- Szia David, és igen, azt hiszem jobb ha egy időre visszavonulunk. Tom elment nyaralni, Georg nem áll szóba velem, Gustav pedig szimplán lehülyézet. Én pedig azt hiszem rám férne, azaz ránk férne, egy kis pihenés – öntötte egyszerre a menedzsere az egészet, mire az felvonta a szemöldökét.
Folytatás itt:
Szép jó estét nektek :)
Szóval és tettel, vágjunk is a közepébe. 111-en kattintottatok, és 11-en szavaztatok,és ebből ha jól számoltam-értelmeztem hárman a második történetre,és kilencen az elsőre. Köszönöm mindenkinek aki szavazott és, hogy segített. Nagyon-nagyon-nagyon sok a Tom fan :) Én viszont Billes vagyok. A második jobban tetszik, de -és itt jön a de - azt szeretném ha olyan sztorit olvasnátok amit ti választottatok. Szóval "énvagyok" komija miatt összegyúrom a sztorit, és próbálok mindkét félről arányosan írni :)
Azt is említettem nektek,hogy nem a neon fogok tovább írni. Nagyon sok problémám van vele. Nem tölt, nem lép be, azt írja h bejelentkezve és közben nem enged belépni a blog részlegbe. Eltüntették a blogom, aztán nagy kegyesen visszacsinálták. Szóval itt a pont.
Ezentúl itt találtok meg: http://www.mystories.eoldal.hu/
Itt fent vannak az eddigi történeteim, novellák,versek, és akár a ti történeteitek is :)
Akinek tetszik-tetszik, akinek meg nem, az nem olvassa többet.
Ez a lap nem szűnik meg, amikor van új rész, hozok belőle részletet, és ha érdekel tovább megnézed a folytatást.
Az új sztori címe- Ha újra kezdhetném
Előszó
Legtöbbször mikor gondolkozni szeretnénk, elvonulunk a világ elől. Bezárkózunk a szobánkba, egy kellemes kis sétára indulunk, vagy egész egyszerűen teljes hangerőre tekerjük a zenelejátszónkat. Aztán pedig átszakítjuk a korlátokat, nem fogjuk vissza magunkat, minden információt hagyunk, hogy beömöljön az agyunkba, hogy onnan válogassunk. Mert bizony, néha a válogatás a legjobb taktika. De mi van, ha nem tudsz taktikázni? Ha nem tudsz elmenni, sétálni,ha nem lehetsz egyedül, mert mindenhol ott vannak? Bármerre is nézel, kérdő tekintetekbe ütközöl, és te… nos, te egyikre sem tudsz felelni. Az embereknek szüksége van magányra, szükségük van arra,hogy néha megértse őket valaki, és igazat adjon neki,még ha nincs is igaza. Olykor azonban, nem kaphatjuk meg ezt a kis könyörületet. És olyankor… olyankor érzéket vesztve, kihűlve, megkövülten, erőtlenül és mérhetetlenül szánalmasan omlunk a földre. Arcunkon könny csillog, és csak egy gondolat jár a fejünkben: Én nem így akartam…
Érdekel az első rész? Olvasd el itt: http://www.mystories.eoldal.hu/
Hali-hali
Köszönöm a sok-sok komit, tényleg igazán mindenkinek :D Örülök,hogy tetszett nektek. Figyeljetek, hoztam két sztori részletet, és ismét szavazhatok. Minnél többen annál jobb, és péntek este lezárom a szavazást xD Hétvégén pedig hozom az új sztorit.
Első sztori- Tomos
Hosszú idő óta most végre úgy érezte újra pihenhet. A nap szelíden simogatta az arcát, sós levegővel telt meg a tüdeje, és hallotta a hullámok hangját. Teljes harmónia, távol mindentől és mindenkitől. Bill megértette őt. Tudta,hogy most tényleg egyedül kell lennie. Ez az év túl sok volt neki, túlvállalta magát és ezt félt beismerni. De itt ahol senki nem ismeri, ahol minden olyan gyönyörű, itt már beismerheti magának: hibázott. De most itt van és mindent jóvá fog tenni, mindent ki fog pihenni egy teljes hónap alatt.
*
Sok szép nőt látott már életében. És a sok szép nőt akit látott, jószerivel meg is kapta. Nem riadt meg semmitől és senkitől ha egy kalandról volt szó. Most mégis meg se mert szólalni. A lány szépsége elkápráztatta, úgy érezte, azok a gyönyörű kék szemek egészen a lelke legmélyebb zugáig látnak.
- Ne haragudj - szólalt meg a lány, és hangjától jóleső borzongás járta át a testét - nem akartam neked menni - mosolyodott el, és Tom úgy érezte ez a legszebb mosoly amit valaha látott. Végül sikerült összeszednie magát és magára erőltetett egy mosolyt, és a kezét nyújtotta a lány felé.
*
- Tudtam,hogy veled kellett volna mennem - nézett rá dühösen Bill - elmész mert úgy érezted,hogy már nem bírod itt...erre rögtön összeszedsz valami benszülött csajt!
- Miket beszélsz? - nevette el magát Tom - én csupán azt mondtam,hogy nem tudom látom-e még valaha...
- De ezt szomorúan mondtad...
- Inkább szerelmesen - csillogtak a szemei mire Bill megrázta a fejét és komolyra váltott.
- Tom! Nem látod többet azt a lányt, fogd fel végre! Te nem lehetsz szerelmes, az isten szerelmére, te vagy a nagy nőcsábász! - vágta hozzá azzal kisietett a szobából.
-Hát persze - suttogta bele a csöndbe - a nagy nőcsábász...
Második- Billes
Most tőle hangos a sajtó. De hiszen ez -az amit szeretet volna, nem? Ez és csak is ez. Hát akkor miért nem tud neki örülni? Miért rázza ki a hideg ha ránéz a címlapokra...ezek az ő szavai voltak, saját akaratából mondta, akkor meg miért mindez? Most végre lezárt a múltját...most végre csak Amerikára koncentrálhatnak.
- Már megint ezeket nézed Bill? - vette ki a kezéből a lapot Tom - nem tesz jót!
- Nem tesz jót? Én nem tettem jól...
Tom megrántotta a vállát - Nem mintha nem lett volna igazad...elegem volt már...
- Hogy mondhatsz ilyet Tom? Miattuk vagyunk itt! - hülledezett Bill és úgy érezte nem is ismeri már bátyját...
- Igen, és nagyon szépen köszönjük de elég volt. Most már itt élünk, és ide tartozunk. Vagy úgy is mondhatnám: Viszlát Európa! Bye-bye Németország - nevette el magát és magára hagyta az elgyötört arcú Billt akinek az arcán egy könnycsepp gördült végig... de hiszen ő is így gondolta.
*
Bill titkos vallomása- Európa BOCS
Óriási port kavart egész Európa szerint Bill Kaulitz, a Tokio Hotel frontemberének vallomása, amely egy ismeretlen "jótevő" által szivárgott ki. A hangfelvételben Bill elmondja,hogy mit is érnek neki az európai fanok:
"Európa? Kit érdekel Európa? Héé ember, itt vagyunk az álmok hazájában Amerikában, és leszarom az összes európai kis tinit aki azt hiszi,hogy egyszer is találkozhat majd velem, és ő lesz az igazi. Valójában csak egy ugródeszkának kelletek az Európaiak. Merthogy azok voltak...nem lesz több koncert ott, nem lesz ott már semmi belőlünk. A fanoknak meg üzenem,hogy bocs...."
A hangüzenetet Bill állítólag ittas állapotban rögzitette,és már azóta számtalanszor bocsánatot kért, de a Tokio Hotel népszerűségi listájából, úgy tűnik nem elégszer. A rajongói portálok sorra zárnak be, mindenki azt mondja csalódtak a fiúkban, és többé hallani sem akarnak felőlük. Hát Bill,...bocs.
Hát ennyi lenne, szavazzatok, mindenki aki olvasta, vagy olvasni akarja. :)
Sziasztok:)
Lehetnék kicsit kreatívabb is a köszönéssel nem? xD Főleg azok unhatják már, akik mind a három sztorimat végig olvasták. Azaz ez a harmadik. Merthogy elérkeztünk a végére. Igaz, nagyon nehezen született meg ez az utolsó rész, de végül sikerült. Remélem elnyeri a tetszéseteket.
Köszönöm,hogy velem tartottatok, köszönöm,hogy segítettetek,hogy megértettetek,hogy támogattatok. Köszönöm a sok-sok komit, köszönöm,hogy akadt itt barátom,és köszönöm,hogy olvastátok.
Lesz új sztorim, egy honlapon aminek majd megadom a címét, de most kell egy kis erőt gyűjtenem az új sztorira. Hozok majd belőle részletet, felteszem ide és a honlap címét is ahol megtaláltok majd:) Köszönöm, a komikat az előző részhez:Sunset20,Timmi0624,Evi1022,usercica, Timmy96.
Tényleg köszönöm a sok komi írót, mert miattatok éri meg az egész.
Tehát akkor jöjjön a befejező rész, és remélem most ha már egyszer befejező a 110-es olvasási arányhoz képest ötnél többen hagytok nyomot magatok után itt:)
Ötvenkettő- Hiszen mindenem megvan
"Csak el akarom mondani, hogy
Nem vagy egyedül,
Én melletted vagyok
Itt vagyok, ha akarod
Nézz körül, és meglátsz
Teljesen mindegy, hogy hol vagy
Ha utánam nyúlsz, megtartalak
Ha már nem érted a világot
És minden nap ugyanolyan
Ha már nem állod a vihart
És nem viseled el az éjszakát
Ott vagyok, ha akarod
Nem számít hol vagy
Melletted vagyok"
Tokio Hotel-An deiner Seite
Az életben rengeteg olyan helyzet adódik, mikor azt mondjuk, emelt fővel, büszkén, és egy hatalmas vigyorral az arcunkon,hogy igen, én boldog vagyok. Igen, nekem most így jó, igen így kéne lennie minden egyes áldott nap amikor felébredek és kinyitom a szemem, hogy egy újabb napot eltöltsek ebben a fertőben, amit a tudósok Földnek neveztek el. És,most nem viccelek. Tényleg rengeteg ilyen helyzet adódik, csak épp mi emberek képesek vagyunk átgázolni felettük. Pedig ott vannak, és kínálkozó lehetőség mind. Épp ilyen, boldog az ember, amikor megtalálja magát. Amikor rájön, hogy hol és ki mellett is van a helye. Épp ilyen ember voltam most én is. Egész pontosan két teljes hete, le nem lehetett vakarni a mosolyt az arcomról. Persze ez jórészt Tomnak köszönhetem. Nagyrészt…
Másrészt viszont Leonának és Billnek akiknek holnap van az esküvőjük, és én vagyok a koszorúslány. Minden a legnagyobb rendben van köztük, eltekintve attól, hogy az utóbbi két hétben egyre sűrűbbek és sűrűbbek lettek a napjaink. A szervezés miatt. A két főszereplő egyre többet idegeskedett, jóllehet teljesen feleslegesen, ugyanis minden tökéletes volt, és készen állt a holnapi menyegzőre. Legalábbis mi így gondoltuk, mi akik most épp a nappaliba ülünk és arra várunk,hogy Bill és Leona megérkezzen és végre ehessünk.
- Éhen halok – nyögte Tom, és én elvigyorodtam, ilyenkor olyan mint egy ötéves – És téged foglak megenni ha továbbra is késnek, vigyori…
- Kérlek – nevettem el magam – lehet túl rágós lennék neked…
- Rágós? – hitetlenkedett Tom – pedig innen egész porhanyósnak nézel ki, de lehet,hogy közelebbről is meg kéne vizsgáljalak… - mondta sunyin és már közelebb is csúszott hozzám, hogy aztán ajkait az enyéimre tapaszthassa.
- Tom ne felejtsd el,hogy jelenleg az én lakásomban tartózkodsz, és akit épp most készülsz ledönteni az ágyon az –az én lányom – húzta arrébb David Tomot, aki teljesen bevágta a durcit, és követelően nézett menedzserére.
- Mintha te nem lettél volna fiatal!
- Még most is az vagyok, de tudom hol a határ, Tom! – zárta le a vitát ellentmondást nem tűrő hangon- Hol vannak már ezek? – pillantott az órára, és mi is ösztönösen így tettünk.
- Biztos mindjárt itt lesznek –mondtam és abban a pillanatban nyitódott az ajtót és Bill és Leona lépett be rajta mindkettőjük arcán fülig érő vigyorral.
- Igazán lehetnétek pontosabbak is – húzta el a száját David, mire Bill felvonta a szemöldökét.
- Mi bajod van?
- Semmi – prüszkölte dühösen David – jó étvágyat! – vágta hozzánk azzal felcsattogott a lépcsőn és halottuk, hogy hangosan bevágja maga után az ajtót.
- Mi történt? – nézett rám értetlenül Leona. Tom megvonta a vállát, én pedig aggódva néztem a lépcső felé. Mi lehet a baj? Az elmúlt két hétben rendszeresen rajta kapott ahogy Tommal csókolózok, szóval nem ezen húzta fel magát. De akkor meg mi a baj?
- Jobb lesz, ha utána megyek – sóhajtottam fel, mire mindnyájan bólintottak. Én pedig úgy éreztem a kezdeti jókedvem, máris alábbhagyott…
*
Idegesen csapta be maga után az ajtót, és még idegesebben ült le íróasztala mögé a székre. Arcát kezébe temette és próbált megnyugodni. De nem ment. Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban kalapált, mígnem úgy érezte menten felrobban.
- Az istenit! – kiáltotta el magát és minden papírt, ami az íróasztalán volt, dühösen a földre söpört. Felsóhajtott. Hiszen nem tudja, miért csinálja ezt. Nem szabad lebuknia. Most nem. Most nem mikor mindenki boldog és ő is az. Hiszen van egy lánya… még ha nem is az övé…
Idegesen, remegő kézzel nyúlt a fiókjába, ahonnan két fehér borítékot húzott elő. A véreredményeket. Az egyik, az igazi véreredmény volt. A másikban a hamísított. Hogy miért kellett hamisított? Nos, azért mert az orvosi teszt alapján Hope nem lehet az ő, David lánya. De nem tudta volna ezt a szemébe mondani. Nem tudta volna, mert szerette őt, nem tudott volna neki fájdalmat okozni. Hiszen mindennél jobban megszerette őt, és végre volt valaki az életében, aki nem fog kisétálni. Kivéve, ha megtudja az eredményt. Mert akkor nem fog vele maradni. Akkor nem tudja itt tartani tovább. De így, így olyan világot teremthet neki, amit születésétől fogva megérdemelt volna. Mert miután Hope kibontja a borítékot, amely a hamis adatokat tartalmazza, el fog mosolyodni, és boldog lesz, mert tényleg el fogja hinni, hogy ő igazából David lánya. Így lesz egy boldog, tökéletes, világa.
Nem teheti meg vele, hogy ne ezt tenné a lányával. Nem szomoríthatja el, nem késztetheti sírásra, most mikor minden rendben van. Így inkább megkereste régi barátját, és meghamisítatta a papírokat. Így inkább hazudni fog neki egy életen át, csakhogy ne lássa többet szomorúnak. Mert azt nem élné túl. Ő se, és Hope sem.
Halk bátortalan kopogás hallatszott az ajtóján, mire ő felsóhajtott és elmotyogott egy halk- Gyerét –aztán belépett az ajtón Hope.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva, miközben körbenézett a szobán, legfőképp a földre sepert kacatokra.
- Hát persze – mosolyodott el David- csak kicsit ideges vagyok, túl gyors volt nekem ez a szervezés…
- Hát igen – ült le az asztal másik végében álló székre és kíváncsian nézett rám – biztos, csak ennyi az egész?
- Ha mondom…
- Oké – sóhajtott fel megkönnyebbülten és újra visszatért az arcára az a mosoly amit két hete minden egyes áldott nap mindenki lát rajta, aki csak ránézz. És ami erőt ad a hazudozáshoz Davidnek. – Mikor lesznek kész az eredmények?
- Ma délután csörgött az orvos, hogy holnap délelőtt bemehetek érte. Szóval még az esküvő előtt megejtem a kis kirándulásomat – erőltetett egy mosolyt az arcára, mire Hope elkomorodott és bólintott. – Hé? Mi a baj kislány?
- Csak…
- Csak? – kérdezett vissza a férfi és mosolyogva nézett a lányra – az eredménytől tartasz?
- Igen – vágta rá szinte azonnal – mi lesz ha negatív? Mi lesz, ha nem is a te lányod vagyok?
Hirtelen teljes csend lett a helységben. David igazából nem tudta mit mondjon. De azt tudta mit tenne, ha visszatekerné az időt. Újra meghamisítatná az eredményt.
- Biztos,hogy pozitív lesz kicsim…
- És ha nem?
- Hope – nevette el magát a férfi – te az én lányom vagy, és ezt senki és semmi nem vonhatja kétségbe. Eredmény ide vagy oda, te itthon vagy!
- Köszönöm – mosolyodott el és egy könnycsepp gördült le az arcán – apa…
*
Mit érzel amikor látod, hogy véget ér egy nap? Mit érzel, mit éreztél mikor kisétáltál a nyolcadikos bizonyítványoddal a kezedben, az iskoládból, mikor kezedbe kaptad az érettségit, mikor búcsúzol egy szeretődtől. Mit érezhet az ember, amikor az egyedülléttől búcsúzik? Mit érezhet az ember, amikor gyönyörű ruhában, napsütésben, olvadozó szélben, virágillatban, azt mondja szerelmének: Akarom. Azt akarom,hogy egy életen át mellettem légy. Azt akarom,hogy boldog légy, és a boldogságodban én is osztozhassak.
Mit érezhet az ember, amikor a boldogság, szerelem, család, szép élet reményében tesz örök fogadalmat élete nagy szerelmének?
Mérhetetlen nagy boldogságot. Azt hiszem ezt. Mérhetetlenül nagy örömöt. Már maga a látvány is mosolyra sarkal. Hiszen mosolyogva nézte végig mindenki, ahogy Bill és Leona örök hűséget fogadnak egymásnak, és megkezdhetik közös életüket.
- Azt hittem ilyenkor nevetni szokás, nem sírni – nyomott a kezembe Tom egy zsebkendőt, és szorosan átölelt és most nevettem el magam.
- Csak örömkönnyek… olyan megható volt ez az egész – csókoltam meg gyengéden, mire elvigyorodott.
- Hát talán majd neked is lesz esküvőd, a szőke herceggel…
- De az én hercegem fekete – vigyorodtam el – és nem lovon jár…
- Még – nevette el magát Tom és a násznép felé nézett akik mind-mind siettek,hogy gratulálhassanak az ifjú párnak. – Azt hiszem nekünk is illő lenne, gratulálni, meg minden…
- Jól hiszed – mosolyodtam el, és Tom kezét az enyémbe csúsztatta. Tom szerint mivel mi közvetlen hozzátartozók vagyunk, jogunkban áll előzni, így mindenkit leelőzve törtünk a sorban legelőre, ahol aztán gratulálhattunk az ifjú párnak.
- Nagyon sok boldogságot nektek – mosolyodtam el a két gerlepárra.
- Ezt viszont, is kívánhatnám – bökött Bill, a Tommal összefonódó ujjaimra, és Tom jól vállon veregette öccsét.
- Hát kívánd is!
- Szükségük is lesz rá – nézett ránk Leona is, mikor épp mellén ért David. Aki nagyon izgatottnak tűnt. Gyorsan gratulált az ifjú párnak, aztán arrébb vonszolt minket.
- Megvan az eredmény – nyújtott át egy fehér borítékot, és éreztem, hogy Tom szorítása erősebbé válik.
- Nem nyitottad ki? – néztem szinte megszállottan a tökéletesen fehér borítékot, ami az igazságot rejtette.
- Nem… azt hittem te szeretnéd – mosolyodott el bátorítóan.
De hiszen én sem szeretném. Nem tudtam mit rejt a boríték, milyen választ. De már nem is akartam megtudni. Hiszen már van egy családom. Ránéztem Tomra, aztán Davidra, majd a folytonos gratulációkat fogadó Billre és Leonára. A barátaim, az emlékek, minden. Ez a hely. A ház, a szobám, az ország. Ez már mind-mind hozzám tartozik, és én hozzájuk. Én egy vagyok közülük, és mégis elvárom,hogy ezt még az orvosok is biztosítsák? De…de… én boldog vagyok.
- Azt mondod, én mindig itthon leszek?
- Hiszen a lányom vagy – mosolyodott el David mire felsóhajtottam, és tudtam igazat mond. Nem is lehetne másképp.
- Hát akkor – téptem ketté a borítékot majd Tom felé fordultam – van egy gyújtód?
- Pe-pe-persze- dadogta a borítékra meredve majd zsebéből előhúzott egy kis fekete gyújtott és a kezembe nyomta, mire én David és Tom legnagyobb elképedésére meggyújtottam a borítékot. Mindnyájan némán néztük ahogy elég, de én közben végig vigyorogtam. Mert boldog voltam. És ez nem is történhetett volna másképp, bármi is lett volna az eredmény, igaza volt apámnak, én itthon vagyok. És itthon is leszek, ha úgy akarom. Ha nem engedem,hogy közbe szóljon a múltunk, ha csak a jelenre koncentrálok.
- Szeretlek apa – mondtam Davidnek majd megöleltem őt, és éreztem,hogy egy kis könnycsepp gördül végig az arcomon.
- Én is téged Hope. Mindennél jobban szeretlek – nézett rám és az ő szeme is könnyes volt.
- Hát még én mennyire szeretlek – húzott magához Tom és szenvedélyesen megcsókolt, nem tőrödve David köhintésével. Mikor elváltunk egymástól, mindnyájan nevettünk. És szerintem mindenki, legalábbis én mindenképp úgy éreztem,hogy tudom a választ. Megleltem magamat, a családom, a barátaimat, az életem. És nem engedhetem el többet őket. Mert mit számít a siker, a pénz és a csillogás, ha egyedül kell haza menned…? Semmit. Így tehát minden ember kereső, és nem számít honnan jött, de még az sem,hogy hová tart. Csupán az számít,hogy észre tudja-e venni, az útja során azokat az embereket akikbe belebotlik, és meg-e tudja hallani azt amit mondanak neki…
Vége
Ui: Végtére is ,semmi nem változott...kivéve egy valami. A nevem: Amina Hope Jost
Sziasztok!
Hoztam nektek egy részt, és a következő lesz, a vége :D Köszönöm, hogy gondoltatok rám, már jobban vagyok köszönöm. Bár még nem az igazi, de javulok :D De most sietek, mert ünneplünk :) Hugicám ma kilenc éves (L) És, minden Viven olvasómnak boldog névnapot :))
Ötvenegy- Nyert meccs?
"Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod."
Laurell Kaye Hamilton
Nem tudom miért. nem tudom miért, vagy miként,de Leona szavai hatottak rám… Persze nem fogok Tomhoz rohanni, egy mennyasszonyi ruhával, jegyűrűkkel, és két vegasi repjegyel, egy: „most és mindörökké” mondat kíséretében, de azt hiszem, be kell látnom,hogy hibáztam. Hibáztam és jóvá kell tennem a dolgot. Méghozzá sürgősen. Hiszen igazából, Tom végig kedves volt velem. Egyedül én voltam, és csak is én aki szemétkedett. Aki mindenkinek az életét megnehezítette, és aki épp úgy mint most, folyamatosan sajnáltatta magát. Szóval a számlát ideje törleszteni. És talán a legjobb lesz, ha Tommal kezdem…
- Akkor mehetünk? – lépett ki Leona az üzlet ajtaján, mire bólintottam. Oké, meglesz ez, csak egy mély levegő kérdése az egész. Csak egy kérdés, és még itt sincs Tom, be fogok pánikolni… oké már most be vagyok.
- Nem tennél ki Tomnál – nyögtem ki végül nagy nehezen, és tudtam ez volt életem legidiótább kérdése. Már, hogyne vinne el. És, hogy honnan tudom? … Nos, nem volt nehéz kitalálni Leona arcán lévő 220Watos mosolyból…
*
- Rég láttalak Jost – mosolyodott el egy szakálas férfi, miközben kezet fogott Daviddel. A férfi egy látszólag méreg drága fekete öltönyt viselt, és pont bele illett a hatalmas elegáns, kimérten modernül berendezett irodájába. David mosolyogva vette tudomásul,hogy úgy tűnik van még más is akinek bejött az élet.
- Hát igen- gondolkozott el David – Hány éve is?
- Épp annyi, hogy elérkezettnek lásd az időt, egy látogatáshoz. Kávét? – vonta fel szabályos fekete szemöldökét, de David nemet intett fejével, mire a szőke férfi felsóhajtott, és helyet foglalt a székében, egyenesen Daviddel szemben.
- Akkor miben lehetek szolgálatodra?
- Miért azt hitted kávézni jövök? – nevette el magát.
- Reméltem – biccentet a férfi, mire David abbahagyta a nevetést, és immáron komoly arccal nézett rá. Felsóhajtott és öltönye belső zsebéből előhúzott egy fehér borítékot, letette a gyönyörű mahagóni asztalra, majd azon átcsúsztatta a másik oldalra. Egyenesen a szőke férfi elé.
- Minden szükséges információt megtalálsz benne! Jövő hétre kérem! – pillantott David a férfire aki elismerően füttyentett:
- Ugye, tudod, hogy ez nem kis meló – meredt Davidre, aki elvigyorodott és közelebb hajolt hozzá.
- Ugye, tudod, hogy nagyon jól megfizetem?
- Ez esetben –vigyorgott a hapsi- hívlak, ha kész !
- Remek - állt fel a székből David – de most mennem kell. A teljes diszkréció gondolom, benne van az árban!
- Ez csak természetes, öreg cimborám – fogtak kezet még utoljára, majd David sarkon fordult, és kisétált az irodából. Magára hagyva a kérdi tekintetű férfit, kezébe egy fehér borítékkal, ami David elkövetkezendő életét rejtette…
*
- Nyugi van kislány – nézett rám félve Leona, mikor megérkeztünk és leállította a motort. – Csak Tom és te leszel itt, és menni fog minden…
- Persze… - hagytam rá- ha te mondod – sóhajtottam fel, majd kiszálltam a kocsiból egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Drukkolj! – tátogtam már az ajtótól, mire Leona elvigyorodott és tovább hajtott. Remek legalább valaki optimistán áll a körülményekhez. Oké, nyugi van, menni fog ez. Egy egyszerű kopogás, és aztán pár sor beszéd és már kész is a béke. Ennyi lesz Hope….
- Még ha ilyen egyszerű is volna
- Már magadban beszélsz? – szólított meg Tom hangja hirtelen a hátam mögül, és ijedtemben felsikkantottam. Aztán miután sikerült erőt vennem magamon hátra fordultam és rá néztem… … … … Ez körülbelül négy szívdobbanásnyi kihagyás. Hogy a viharba lehet valaki ilyen helyes? Azok a szemek… nem bírom…
- Ne haragudj – dadogtam – én csak… szóval… érted…
- Hát hogyne – mosolyodott el aztán előhúzta a zsebéből a kulcsot és kinyitott az ajtót – hátul voltam az udvaron, aztán láttam Leona kocsiját, de azt is, ahogy elhajt, szóval nem számítottam rád…
- Miért egyébként számítani szoktál rám? – kérdeztem vissza, mire értetlenül néztem. Oké… miért van az, hogy az ember ilyen helyzetekben, nem tud egy értelmes kérdést kinyögni?
- Most például miért jöttél? – dőlt neki a falnak, immáron bent, és kérdő tekintettel meredt rám. Én pedig úgy éreztem, hogy ez a tekintett a csontjaimig hatol… és olvadok…szabály szerűen csöpögök. Mi lett velem? Nem kellene így lennie…
- Beszélni szeretnék veled…
- Hát akkor halljam – mosolyodott el, és megfogta a kezem majd beinvitált a nappaliba. Szorosan mellém ült szembe fordított magával, miközben fogta a kezemet, és kíváncsian nézett rám. Nem tudtam mit mondhatnék, mivel kezdjem, miért esik jól, hogy így törődik velem, hogy azt mondja szeret…
- Szóval? – kérdezte újból, és hirtelen elvigyorodtam és az összekulcsolt kezünkre néztem. Hogy ez végig ott lebegett a szemem előtt, és nem vettem észre, hogy lehetek ekkora de ekkora idióta.
- Szeretlek Tom – mondtam végül és még mielőtt kiröhöghetett volna, vagy bármit is mondhatott volna, egész egyszerűen hatalmas hévvel csókoltam meg… és úgy vettem észre… nem igazán ellenkezik. Tehát akkor győzelem?
- Ideje volt már, hogy rá gyere – mosolyodott el, miután elszakadt tőlem egy pillanatra és én vigyorogva bólintottam, de úgy éreztem, ha nem csókol meg most azonnal biztos,hogy meghallok… de legalább már boldog leszek. Boldog, hogy vele lehetettem, még ha csak egy kis időre is…
Sziasztok!
Sajnos egy rossz hírt kell közölnöm, veletek. Ma délelőtt volt egy kisebb műtétem, és nem tudok nektek mostanában részt hozni, szóval mindenkitől elnézést. Amit jobban leszek, írok majd, ha sikerült bepótolnom a sulis lemaradásom...ami elég nehéz lesz, és kellenek a jó jegyek mivel 11.-es vagyok. Szóval mindenkitől bocsánat, amit tudok írok, ja és azért hagyom abba hamarosan a sztorit, mert mint már említettem nem húzok egy sztorit a 189. részig, mert nem fogom magam ismételni. A sztori vége meglepő lesz, de happy end. Szóval mindenki megnyugodhat, és igen lesz új sztorim ami : Billes lesz :)
Köszönöm a sok-sok-sok komit, és a türelmeteket :)
Ötvenedik rész - Egy család?
Sziasztok, hoztam egy részt nektek :) Remélem tetszeni fog, és ha minden jól megy akkor már csak két három rész van. Szóval elvileg hétvégén befejezem ezt a sztorit. Köszönöm a komikat: Timi0624,moonlight22,usercica,Evi1022,Loxa,Timmy96,MercerGirl :)
"A család jelenti a menedéket a szívtelen világban."
Christopher Lasch
- Ne kérlek, Tom ne kezdjük el megint – bújtam ki a szorítása alól és kipattantam az ágyból, és tisztes távolságra araszoltam tőle. Kérdőn és csodálkozva nézett rám.
- Elmondanád miért nem?
- Azért, mert nem! Mert nem rég szakítottam a barátommal, és mert nincs kedvem senkihez…
- Legfőképp hozzám, tedd hozzá nyugodtan – sóhajtott fel letörten Tom majd megsemmisülten meredt rám – csak tudod néha a türelem is véges…
- Milyen türelemről beszélsz? – fakadtam ki dühösen – senki sem kért meg, legfőképp nem én, hogy légy türelmes hozzám!
- Ez igaz, de…
- Nincs semmi, de Tom! Húzz innen és hagyj végre békén! – dühöngtem még utoljára aztán rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy elsétál mellettem. Lehunytam a szemeimet és egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, pár könnycsepp kíséretében,mikor becsukta, vagy inkább becsapta maga után az ajtómat…
*
Igyekezett nem a lány szavaira gondolni, igyekezett elfelejteni azt amit az előbb tett. De hiszen bevallotta neki,hogy szereti. Akkor most miért kell, így viselkednie? Nem értette az egészet.
- Tom baj van? – kérdezte egyből Bill,mikor beért az ebédlőbe, ahol Bill, Leona, és David elmélyült társalgást folytattak.
- Már hogy lenne? – erőltetett magára egy mosolyt, de látszott,hogy ezzel nem igazán tudja meggyőzni Billt…ahogy a többieket sem.
- Biztos?
- Igen Bill, biztos- emelte meg a hangját, mire mindannyian megszeppenten bólintottak.
- Míg oda voltál, azt beszéltük,hogy előrébb hozzuk az esküvőt…
- Értem – sóhajtott fel Tom és ő is leült az asztalhoz – és mikorra tervezitek?
- Jövő hétre – mondta nemes egyszerűséggel Bill, mire Tom azt hitte rosszul hall.
- Elfelejtetted, hogy más kötelességeid is vannak? Például az új lemezünk? Vagy valami?
- A lemez várhat – szólt közbe David – nem hajt a tatár!
- Akkor az esküvő miért nem várhat? Mert Leona terhes? Hát istenem, még egyáltalán nincs pocakja! – kelt ki magából Tom, a jelenlévők legnagyobb meglepetésére.
- Elmondanád mégis mi a problémád? – élcelődött David, mire Tom a szemébe nézett és elordította magát.
- A lányod, az a problémám – üvöltötte és nem törődve a többiekkel kiviharzott a helységből.
- Szóval csak a szokásos – sóhajtott fel David és arcát kezébe temette.
- Gondterheltnek tűnsz – szólalt meg pár perc múlva Leona, és David mosolyogva ránézett majd bólintott.
- Ha tudnád…de a kismamáknak, nem szabad felizgatnia magát, szóval ez maradjon a mi, Hope és az én titkom –állt fel az asztaltól David – hosszú volt ez a nap,jobb ha elteszem magam holnapra, és ha ti is mentek és pihentek. Hosszú hét áll előttünk.
- Úgy érted, Leona, és én előttem…vagy te is ki akarod venni a részed, a szervezésből? – mosolyodott el Bill,és Leona is elnevette magát.
- Mindenképp – húzta ki magát nagy büszkén David.
*
A jövő heti esküvő nagyobb gondot jelentett mindenkinek, mint bármi máskor. Billnek és Leonának minden segítségre szüksége volt, sőt még annál is többre. Teremfoglalás, díszítés, ruha, menü, és a vendégek. Persze az első három dolog, csak a pénz kérdése. Ma nagyon korán keltem, ugyanis Leonát kísérem el, hogy kiválassza a ruháját.
- Jó reggelt – köszönt mosolyogva Leona, mikor kinyitotta nekem a kocsi ajtót, és én egy lesújtó pillantás kíséretében, lehuppantam az ülésre.
- Szerinted, melyik üzlet lesz nyitva, hajnali nyolckor? – meredtem rá, és alig bírtam nyitva tartani a szemeimet.
- Nos, szerintem a kedvencem – nevette el magát – és különben is minden lány szereti a mennyasszonyi ruhákat!
- Akkor sürgősen ki kell magam vizsgáltatnom, mert nálam valami gond lehet – morogtam és megpróbáltam még egy kicsit aludni. De sajnos túl hamar megérkeztünk. Túlságosan hamar.
- Megérkeztünk Hope – ébresztett fel Leona hangja és mikor kinyitottam a szemem és megláttam az üzlet nevét, azt hittem lehidalok.
- San Patrick? – hüledeztem és kipattantam a kocsiból- ezt nem mondod komolyan????
- Valami gond van vele? – vonta fel a szemöldökét, mire vigyorogva megráztam a fejem.
- Gond? Ő a kedvencem…
- Azt hittem nem szereted a mennyasszonyi ruhákat…
- Ezúttal talán kivételt teszek – vigyorodtam el, és ő is mosolyogva bólintott.
Leonát az üzletben úgy fogadták, mint egy régi ismerőst, és nagyon kedvesek voltak vele. Kismillió ruhát mutattak neki, és én mindegyiket elfogadtam volna, de neki megvolt a kedvence, és bevallom ősszintén csodálatosan káprázatos volt benne. Egy egyszerű elefántcsont színű pántos ruha volt, ami kiemelte és varázslatossá tette az a hosszú fátyol… eszméletlen volt.
- Minek hoztál el, ha már tudtad melyiket veszed meg? – értetlenkedtem, mire elmosolyodott.
- Nem akartam egyedül jönni…
- Megértem – néztem körül vigyorogva.
- Talán egyszer majd egy család leszünk Hope – nézett rám, és én értetlenül néztem rá. Egy család?
- Mire gondolsz?
- Úgy értem, ha majd te és Tom…
- Én és Tom nem fogunk összeházasodni, de még össze jönni sem – nevettem el magam, ez a nő megőrült?
- Miért nem adsz neki egy esélyt végre, mindent megadna neked, és te lennél a föld legboldogabb… - kezdte de közbe vágtam.
- Leona… ez az én dolgom, és senki másé, és unom már, hogy mindenki ezen lovagol. Nem akarom Tomot, és itt a pont. Olyan nehéz ezt felfogni? – keltem ki magamból, és láttam rajta, hogy talán kicsit megbántottam, de nem tudott érdekelni. Miért akar mindenki helyettem dönteni?
- Nem. De olyan szép már lennétek…
- De nem leszünk – vetettem oda nyersen és kimentem az üzletből…
Ennyi lenne :) Folyt. köv...
Itt az említett ruha, ami az én álom ruhám valójában :)
Halihó :)
Hoztam nektek egy részt, amik elég hosszúra sikeredett, szóval remélem tetszeni fog, és köszönöm a komikat: Timi0624,MercerGirl,Evi1022,usercica,Sunset20,Timmy96
Negyvenkilencedik rész- Deja Vu
"Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem."
Alyson Noel
- Én szeretném- vágtam közbe a hosszúra nyúló vita közben. De nem igazán tűntem elhatározottnak, sőt a hangom olyan távolinak tűnt, és a többiek sem igen hallották meg mivel minden folyt tovább.
- David én vizsgálatot akarok! – jelentettem ki határozottan, és hangosabban mire minden szám rám szegeződött.
- Hope erre semmi szükség, sőt arra sem igen volt szükség, hogy ide hozzalak, és mégis megtettem. Botorság volt, sajnálom – nézett dühösen David a szüleire és bocsánatkérően rám, de én a fejemet ráztam.
- De igenis szükség van rá…
- Nem, nincs! Mert én érzem, hogy a lányom vagy! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon – hónapokon át kerestelek, magánnyomozókat béreltem, árvaházakba járkáltam, szóval leszel szíves ezt a hülyeséget abbahagyni, és most szépen kifáradni a kocsiba. Befejeztük a látogatást!
- Hát persze, ez a megoldást – fortyant fel a nagyi, de David mintha ott sem lett volna, magára kanyarította a kabátját és az ajtó felé tolt. Nagyon dühösnek tűnt. Pedig ezzel a tesztel lehet végérvényesen végett vethettünk volna az egész hóbelevancnak. Miért nem akarja mégis? Nem igazán érzékeltem az időt magam körül, csak arra lettem figyelmes,hogy a kocsiban ülünk, és David nagyon gyorsan hajt, én pedig nem vagyok bekötve. Felsóhajtottam.
- Még nem akarok meghalni, David – szólaltam meg csendesen – lassíts kérlek! – mondtam és azon nyomban csökkeni kezdett a sebességünk, innen oldalról nézve is fáradtnak tűnt az arca, hát még ha a szemébe néznék.
- Ne haragudj, ezért az egészért… tudtam,hogy nem lesz könnyű menet, de azt nem,hogy így fognak veled viselkedni, sajnálom…
- Ugyan David, volt már rosszabb napom is – erőltettem az arcomra egy mosolyfélét, de nem igazán tudtam meggyőzni.
- Megint Davidnek szólítasz –sóhajtott fel fáradtan és megállt a piros lámpánál, majd fejét az ablaküvegnek döntötte, szemeit lehunyta.
- Sajnálom… apa - szólaltam meg pár perc csend után, talán már sajnálatból is, nem szerettem így látni őt. Összetörten, megsemmisülten.
- Semmi baj, Hope, semmi baj… - nyitotta ki a szemét és mikor zöldre váltott a lámpa elindult. – Biztos, szeretnéd ezt az egész vizsgálatot?
- Csak ha te is – hazudtam szemrebbenés nélkül, mire elmosolyodott és bólintott.
- Akkor irány a kórház!
*
- Bill –ordította el magát Leona mikor beért a házba nem törődve azzal, hogy vőlegénye épp a bátyját próbálta megpuhítani, hogy mégiscsak legyen öltönyben a lagziján.
- Mi történt? – rohant oda egyszerre a két fiú, mivel a nő kiáltása igencsak kétségbeesettnek hangzott. De nem válaszolt, csak a fejét rázta, összepréselt ajkakkal, és utat tőrt magának a két fiú között, gépiesen mozgott és mikor odaért a nappaliba lehuppant egy fotelbe, és arcát kezeibe temette.
- Tom hozz egy pohár vizet – parancsolta Bill és kedvese elé térdelt, és megpróbálta lefejteni az ujjait a lány arcáról – Mi történ? Jól vagy?
- Jól – visította és elnevette magát, majd a következő pillanatban Bill nyakába vetette magát, aki ennek következtében hátravágódott, és immár a nappali közepén a földön fekve csókolóztak igazán nagy hévvel.
- Öhh Bill úgy emlékszem vizet kértél, de mintha gumit kéne hoznom…
- Felesleges – nézett Leona Tomra aki a kezében egy pohár vizet szorongatott, majd vissza Billre.
- Hogy érted,hogy felesleges….?
- Úgy, hogy most nem lesz akció tesó – nevette el magát Tom – kicsit diszkrétebben is visszautasíthattad volna Leona drágám, de épp ezért szeretlek…
- Én is szeretlek Tom, de nem visszautasítottam, hanem szó szerint értem, már felesleges védekeznünk… legalábbis kilenc hónapig biztos…
- Te most azt akarod mondani, hogy… - nézett rá vigyorogva és hatalmas szemeket meresztve Bill.
- Igen azt, kisbabánk lesz Bill! – csókolta meg újból, majd ahogy elszakadt tőle, szinte egyszerre szakadt fel belőlük a nevetés.
- Oké… valami erősebb kell most nekem – emelte magasra a vizes pohara Tom majd egy hajtásra megitta azt – de mivel kocsival vagyok…
*
- Na és mi az esti program? – szorítottam egy darab vattát oda ahonnan ez előbb a vért vették. Daviddel kifelé sétáltunk a kórházból. Azt hinné az ember, csak a zene iparban van ismerőse, de nem. Bejöttünk, és a vizsgálatot rop-rop elvégezték. Az eredményre persze még kicsit várni kell, azaz egész pontosan egy hetet. Hiába végeztünk hamar, mire a kórházba értünk David nagyszüleitől már szürkület volt, és mire végeztünk, már bizony-bizony beesteledett és egy két csillag már ragyogott is az égen.
- Míg bent voltál a vizsgálóban, Bill felhívott, hogy Leonával és Tommal lejönnének egy pár percre hozzánk, és elújságolnának valamit, ami nem tűr halasztást – sóhajtott fel fáradtan és a műszerfalban lévő órára pillantott – nagyon izgatottnak tűnt…
- Bill már csak ilyen – nevettem el magam ezzel is leplezve nem tetszésemet. Hosszú volt a nap, és mindketten fáradtak voltunk, főleg David. Egész nap vezetett és most,hogy hazafelé tartunk eszembe jutott, hogy mennyire éhes vagyok.
- Nem veszünk valami kínait? Kilyukad a gyomrom olyan éhes vagyok… - mondta hirtelen David mire elnevettem magam – most mi van? –tudakolta értetlenül.
- Az, hogy én is épp erre gondoltam!
- A vesédbe látok…
- Ezúttal a gyomromba – mosolyodtam el, és ő is így tett. Ezek után gyorsan betértünk egy gyorséterembe és rendeltünk egy halom kaját, amivel úgy gondoltuk, hogy jól lakunk majd otthon még a „vendégeinkkel” is. Mikor megérkeztünk már ott parkolt Billék kocsija, és a házban is égett pár villany.
- Van kulcsuk?
- Már mióta- legyintett és leparkolt a kocsi mögé – csak mindig olyan hülye helyre tudnak megállni, ezzel a monstrummal
- Vagy te nem tudsz parkolni – nevettem el magam és kipattantam a kocsiból, és megiramodtam a ház felé. Már csak a bejárati ajtóban ért utol.
- Ezért még számolunk – rázta meg a fejét, mire vigyorogva bólintottam.
- Sziasztok – köszönt alighogy beléptünk Bill az ajtóban állva, és szó szerint behúzott minket a nappaliba, nem törődve a horribilis kaja mennyiséggel, ami a kezünkben volt leültetett egy-egy fotelbe, majd Leona mellé sétált és hatalmas vigyorral megfogta a kezét.
- Lelőhetem a poént? – jött be Tom is és mellém ült. Szorosan mellém, és éreztem,hogy engem néz, de nem mertem ránézni. Hogy miért? Én sem tudom…
- Szóval? – nézett David kérdőn Leonára és Billre – Mi volt ennyire fontos?
- Szóval… -kezdte Bill de Leona közbe vágott.
- Billel gyerekünk lesz!
Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok. Ez most nagyon új volt, és nagyon hirtelen. Hogy viselik ezt ilyen jól? Egy gyerek alig húsz évesen? Ember meg vagy te húzatva??? De aztán, rájuk néztem. Őszinte csodálattal és odaadással nézték egymást. Bill arca ragyogott a boldogságtól, csakúgy, mint Leonáé. És én tudtam, hogy az a gyerek… csak jó helyre kerülhet, ha majd megszületik.
*
Az ünneplésben viszont már nem igazán akartam részt venni, sőt mi több. Az étvágyam is elment. Vagy csak jó kifogás arra, hogy ne legyek egy légtérben Tommal? Mióta lebuktatta Teodort minden olyan gyorsan történt. Már maga a lebuktatás is. Szóval inkább menekültem. Az mindig is jó dolognak tűnt. Így miután gratuláltam Billéknek ,felvágtattam a szobámba, és eldőltem az ágyon, várva, hogy mihamarabb elnyomjon az álom. De csak nem tette. Aztán halkan nyitódott az ajtó, és halk léptek nesze közeledett felém, halottam,ahogy letesz egy tálcát az azstalra, majd éreztem, hogy az ágyamhoz közeledik és illatából nagyon jól tudtam ki is az, persze csak azért sem nyitottam ki a szemem, nem mertem… mélyen bíztam benne, hogy mégsem ő az.
- Ismerős a helyzet, nem? – hajolt fölém Tom és ajkamba suttogott, persze egyből kipattantak a szemeim.
- Úgy emlékszem akkor félmeztelen voltál…
- Most részeg vagyok – bólintott mosolyogva és értetlenül néztem rá, hiszen egyáltalán nem volt részeg.
- Te részegítettél meg, te és az irántad érzett szerelmem…
Halihó :)
Hoztam nektek egy rész,igaz kicsit később mint terveztem, de kész lett. Lassan a történet végére érünk, ezen kívül még van kb. négy-öt rész. Aztán ha szeretnétek jön egy új sztori :) De már nem itt a neon blogzónáján, mert egy kicsit meggyűlt már a bajom velük :) köszönöm a komikat: moonlight22,usercica,Timi0624,Evi1022, és énvagyokaz :)
Negyvennyolcadik rész - Futó ötlet?
"Nem a neve teszi az embert. És a névnek semmi köze ahhoz, amilyenné egy ember válhat."
Richelle Mead
Egyesek szerint a harag az, ami igazán az őrületbe tudja kergetni az embereket. Hát ezért nem haragszok én senkire. Nem akarok még jobban megörülni. Bár azt hiszem ennél jobban nem is lehet. A szakításunk után ugyan még Teodor keresett egyszer vagy kétszer, de miután gyorsan belátta, hogy semmi értelme, felhagyott az egésszel és éltük mindketten az életünket egymás nélkül. David persze nagyon pipa lett, szerződést akart bontani velük, de nem engedtem. Az apa- lánya kapcsolatunk azóta rendeződött valamennyit, még ha nincs is teljesen jól de már tűrhetőbben viselkedünk egymással. Megy a poénkodás, és nem olyan feszült a hangulat, de semmi annyira szeretlek,hogy mindent elfelejtek dolog. Tom persze az óta továbbra is kitartóan próbálkozik, de én újabb és újabb falakat állítok elé. Szó mi szó, mostanában eléggé magamba fordultam. Nem mintha eddig a közösség emberre lettem volna. A szakításunk óta már eltelt egy hónap is igazán összeszedhetném már magam végre. Hosszúhétvégénk volt. Kora tavaszi időjárással, a hétfőt is itthon tölthettem mivel tanári értekezlet miatt, nem volt tanítás. Ezért szombaton Daviddel felkerekedtünk, hogy bemutasson a szüleinek. Ideje volt már, én mégis, nagyon nagyon féltem. Tulajdonképp nem is tudom mi rémisztett meg jobban. Az, hogy vadidegen emberekhez megyek, vagy az, hogy mit fognak ezek rólam gondolni. Mivel nem vagyok egy áldott virágszál…
Persze az igencsak törékeny optimizmusomnál fogva, annak legalább örülök, még ha a két órás utat Daviddel, egy légtérrel kell is töltenem, szóval annak legalább örülök,hogy így Kaulitz mentes napom van, és lesz. Az pedig különösen idegesített az egészben, hogy percenként pillant rám, és aggódva vizslatja az arcomat, ahelyett, hogy az utat fixírozná. Nevetséges. Mit akar? Felkenődni egy fára?
- Muszáj ezt csinálnod – sóhajtottam fel végül fáradtan, mikor már vagy huszadjára fordult felém.
- Mit is? – kapta gyorsan vissza a tekintetét és kezdtem úgy érezni jobb lett volna, ha otthon maradunk…
- Semmit David – forgattam a szemeimet és az út további részében, ami elég hosszú volt mélységes csendbe burkolóztam. Nem volt kedvem beszélgetni, nem volt kedvem megkérdezni mennyi van még, vagy azt, hogy egyáltalán hol vagyunk most, vagy, hogy milyenek lesznek a nagyszüleim. Pff… vajon milyen emberek lehetnek,ha hagyták,hogy a fiúk kidobja a saját lányát? … Nem tudom az életem ellenére, miért bízok még mindig az emberekben. Miért reménykedem abban, hogy nem mindegyik egyforma, hogy még én is változhatok. Aztán egy bő félóra múlva, David lassítani kezdett és befordult egy utcára, majd leparkolt egy olyan ház előtt, ami mesékbe illett volna.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - próbálkoztam még utoljára, mikor már a hatalmas ház előtt álltunk. Nagyon féltem. Féltem attól, hogy mit fognak szólni. David elmondása szerinte, szigorúak, és semmilyen foltot nem tűrnek az életükbe. Én pedig köztudottan egy hatalmas paca vagyok.
- Már megígértem nekik, hogy ma itt ebédelünk, hidd el nekem se lesz egy kéjutazás – nézett rám lesújtóan, nekem pedig minden életörömöm elszállt, ez pedig neki sem kerülte el a figyelmét.
- Hé kislány, még jól is elsülhet a dolog…
- Igazán? – pillantottam rá és kezdtem reménykedni. Bólintott majd elmosolyodott. Ismerem ezt a mosolyát, és már tudtam, hogy eget verő nagy idiótaságot fog mondani.
- Hát persze… még a végén bevesznek a végrendeletükbe is…
- Olyan kis vicces kedvedben vagy David – meredtem rá mire futólag elmosolyodott és a kapu telefon felé lépkedett.
- Na, jössz?
- Minek bejelentkezni? Nincs kulcsod? Egyáltalán biztos, hogy ebben a kacsalábon forgó palotában élnek a szüleid? – böktem a hatalmas, magas falú fehér építményre, ami valamilyen oknál kifolyólag csak úgy vonzotta a szemeket, bár én inkább irtóztam ettől az egésztől, sem minthogy arra vágytam, hogy belülről is megcsodálhassam a hatalmas építményt. Egyáltalán mit keres egy mediterrán villa jelegű ház Németországban? …
*
- Már megint egyedül lógatod az orrod, Tom? – lépett be Leona Bill, azaz most már Billel közös házuk ajtaján, majd megpillantotta a nappaliban ücsörgő és maga elé meredő srácot.
- Én is örülök, hogy látlak Leona – sóhajtott fel fáradtan Tom majd feltápászkodott és Leona segítségére sietett, és kivette a nő kezéből a szatyrokat.
- Atomháborúra készültök? – nézett a zacskókban rejlő horribilis mennyiségű ételmennyiségre, mire Leona legyintett.
- Mivel most te is velünk élsz, két éhes szájat kell etetnem, és valljuk be egyik nagyobb,mint a másik!
- Mondtam már,hogy imádlak? – nyomott egy nagy cuppanós puszit Tom Leona arcára aki fülig elvörösödött mire Tom elnevette magát.
- Lemaradtam valamiről? – lépett be még két szatyorral kíváncsian Bill
- Már épp akartam kérdezni,hogy merre van az én jószívű öcsikém?
- Amint látod, itt – tette le sóhajtva Bill a csomagokat - minek nekünk ennyi minden?
- Mert Tom is itt lakik határozatlan ideig…
- Pontosan – bólogatott az említett és Leona fájdalmasan felsóhajtott. – De hogyhogy mind a ketten itthon vagytok? Semmi David?
- David és Hope, ma David szüleihez mentek – válaszolt egyből Tom, mire mindketten értetlenül néztek rá. – Most mi van?
- Ahelyett,hogy az orrodat lógatod, csinálhatnál is már valamit annak érdekében,hogy Hope végre rájöjjön nem is vagy te olyan tahó, az van!
- Köszönöm Bill, édes vagy – vigyorodott el negédesen Tom – de majd megoldom egyedül, na csá! – gyúlt hirtelen haragra, aztán kiviharzott a lakásból, hangosan becsapva maga után az ajtót.
- Lehet,hogy nem kellett volna – szólalt meg kid idő után csendesen Leona, és átkarolta Bill vállát, aki még mindig Tom helyét szuggerálta.
- Lehet – sóhajtott fel – de ha így halad, soha sem lesz boldog… a saját hibájából.
- Mi mind a saját hibáinkból tanulunk Bill – ellenkezett Leona, és Bill szembefordult vele, majd gyengéden megcsókolta.
- De mi fizetjük a tandíjat is, kedvesem – suttogta és puha ajkait, újra boldogsága forrására tapasztotta.
*
- Anya, apa bemutatom nektek Hope-ot a lányomat – mondta magabiztosan David mikor már a nappaliba álltunk, és rám két barna szempár meredt. Az egyik a nőé tartózkodást árasztott, míg a férfié fenséges gőgöt. Mintha épp most lépett volna le az angol királyi család portréjáról. Elmosolyodtam, még véletlenül sem nézek ki a herceg lányához illően.
- Nagyon örvendek – bólintottam kimértem, de az arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mikor beléptünk. Bár most Jost nagyi arcán mintha némi utálatot is véltem volna felfedezni. Erre szélesen elvigyorodtam.
- David beszélhetnénk? – szólalt meg végül a nyanya festett szőke hajával, és ráncos képével pontosan úgy festett,mint egy ráncos parókás csúf béka.
- Persze anya, mondjad!
- Anyád úgy értette a lány nélkül! – szólt közbe az erősen kopaszodó őszajú rekedt, mélyhangú férfi, és hangja parancsolóan hangzott.
- Ez a lány, az én lányom, szóval a család része, így nincs miért titkolózni előtte…
- A család része? – vijjogott fel a nagyi, mire hátrább léptem – egyáltalán nem hasonlít rád!
- Csak a vak nem veszi észre a hasonlóságot anya... – szólt lenézően David, és bevallom őszintén jól esett,hogy most legalább kiáll mellettem. Vagy mindig is kiállt csak én nem vettem észre?
- Tesztet csináltattál? – szólt közbe most David apja, és kétkedve nézett rám, mint egy olcsó piaci árura. Hahóóóó én egy ember vagyok, nem méterárú!!!
- Már miért csináltattam volna! Ő a lányom, és kész! – jött a válasz és még engem is meglepett a felvetődött lehetőség. Apasági teszt. Eddig ez miért nem jutott egyikőnk eszébe sem?
Sziasztok!
Na ezt vártam, hogy végre valamin meglepődjetek :) Köszi a komikat:Timi0624,MercerGirl,moonlight22,usercica,Evi1022,Timmy96. A mai rész egy kicsit rövid. Az a hangyafingnyi kategória, de ennyire futotta :)
Negyvenhetedik rész- Megmenteni a még menthetőt?
"Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye."
Stephen King
- Nagyon örülök Sophie, én pedig Lady Gaga ruhatervezője – nyújtottam oda a kezemet, mire Tom és Bill arcán átfutott egy futó mosoly, míg Teodor arca fájdalmasan eltorzult. Sophie pedig gúnyosan elvigyorodott.
- Sötétebb vagy, mint hittem. Nem elég, hogy nem vetted észre, hogy a pasid megcsal, de még nekem sem hiszel – kezdett el kotorászni a táskájába, majd előhúzott egy fényképet a táskájából és a kezembe nyomta. A képem ő volt, Teodor és egy alig több mint egy éves szőke, puffi kisfiúcska, aki boldogan lengette újacskáit a fényképezőgép felé. – A kép egyébként alig két hete készült, Joachim születésnapján.
- Remek – adtam vissza a képet és Teodorra néztem. Valahogy nem éreztem úgy, mintha bármit is mondanom kellett volna. Szerintem mindketten tudjuk, mi jön most.
- Hope én megmagyarázom – kezdte volna egyből, de leintettem.
- Mit? Hogy barom voltál és lemaradt a gumi? Vagy, hogy erről az aprócska dologról elfelejtettél tájékoztatni? Vagy arról, hogy nyitott kapcsolatban élsz a gyereked – csuklott el a hangom, kicsit sok volt ez a szó így egyszerre – anyjával?
- Ez az egész, kicsit bonyolult…
- Veszem észre – húztam el a szám – hát akkor – sóhajtottam fel –azt hiszem nem vállalom a szerető szerepét. Ha kell, egy jó bébiszitter hívj, de csak akkor. Köszi. Most pedig ha megengeditek - mosolyogtam rá a többiekre – elmennék. – Azzal utat törtem magamnak és nagyon mertem remélni, hogy kibírom sírás nélkül a következő parkig, ahol aztán tényleg kiengedhetem a gőzt. Amire most nagyon is szükségem volt. Persze tudtam, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Az olyan földi halandóknak, mint az ember, miért is adatna meg egyszer az életben az egyszerűség? Hiszen mi mindent a fordított oldaláról nézzünk, kétszer megcsavarva egy öt sor hosszúságú egyenlettel.
- Hope várj már! – kiáltott utánam Tom, de vele akartam most a legkevésbé beszélgetni, ezt pedig nagyon jól tudta, mégis utánam loholt. Én pedig egyre gyorsabban szedtem a lábaimat. De sajnos mindhiába. Kétszer akkora lábai voltak, mint nekem, így hamarabb utol is ért. – Hova mész?
- Nem tudom – rántottam meg a vállam és a hamarosan feltörő könnyek ellen próbáltam összeszedni az utolsó erőtartalékaimat beszéd közben, miközben persze, kerültem azt,hogy a szemébe nézzek.
- Szeretném, ha megengednéd, hogy haza vigyünk! Azt hiszem ez egy kicsit sok volt mindenkinek…
- Hát nekem nem – feleltem remegő hangon, és vártam mikor törik már el a mécses. Persze nem hitt nekem. Felsóhajtott és újból bele kezdett.
- Kérlek, ne hazudj! Én csak próbálom menteni a még menthetőt…
- Akkor mentsd meg magad! Mert nincs szükségem rád – fordultam meg és futásnak eredtem. Elegem volt belőle. Elegem volt a férfiakból. Az életből, és mindenkiből. És mikor megálltam, mert szúrt az oldalam a futástól, éreztem, hogy elegem van abból, hogy vissza kell tartanom a sírást…
Sziasztok!
Köszönöm a komikat gyerekek :)usercica, Krisztikee,tutus,Evi1022,Énvagyokaz (L) Nem is tudjátok mennyit jelent ez nekem :) Figyelem mai résznél felőlem kegyetlenség várható szóval csak óvatosan :)
Negyvenhatodik rész - Amikor minden borul
"Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott, és annak ellenére, hogy tudtam, milyen régóta és mennyire szeretem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba - ennek ellenére, és tudván, mennyire nemtörődöm módon bánt velünk és az életünkkel -, amikor fel kellett volna háborodnom, és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik, és halkan lélegzik."
Lucy Dawson
Amilyen gyorsan csak tudtam felráncigáltam magamra egy kabátot, és kiviharzottam a házból. A sírás kerülgetett miközben csak arra tudtam koncentrálni, hogy el ne szédüljek, mivel forgott velem a világ. A könyvtár elég gyenge kifogás volt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Megálltam egy buszmegállóban és a következő buszra felszálltam. Vettem egy jegyet és leültem az első adandó üres helyre. Lehunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Nem igaz, hogy végigsírom az egész éjszakát a hideg csempén ülve a fürdőszobában, de még a buszon is elbőgőm magam. Összeszorított ajkakkal próbáltam ellentmondani a sírásnak, mindhiába. Egy két könnycsepp így is legördült az arcomon. Félreértések elkerülése végett, nem azért mert megbántam a tegnap estét. Nem. Egyszerűen túlságosan is szívemen viselem az ilyen dolgokat, és a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Bűntudatom van, amiért már másodjára csaltam meg Teodort, pedig elsőre sem érdemelte meg. Hosszú, elnyújtott mély sóhajokat vettem, miközben az elsuhanó tájat néztem az ablakon át. Mindenhol emberek, gyerekek, felnőttek, nők és férfiak. Mind –mind máshonnan, más életből, más gondokkal. Van, aki mosollyal az arcán, van aki pedig bánattal. Bánattal akárcsak én. Hiába vagyunk annyira sokan, hiába mondjuk, hogy mindenki más, mégis van bennünk valami közös, mindnyájunkban: az érzéseink.
*
- Tehát akkor, elmondaná valaki, mi ez az egész? – ült le David Billel szembe, aki ugyanolyan kérdőn nézett Tomra, mint menedzserük.
- Nem tudom – rántotta meg a vállát Tom, és könyörögve nézett Billre- nekünk mennünk kell, nem?
- Hová is? – vonta fel a szemöldökét David, mire Bill készségesen kihúzta magát és bátyja segítségére sietett.
- Hát öltönyt választani. Alig két hónap és esküvő!
- Úgy látom, te ezt tényleg komolyan gondolod… - sóhajtott fel fáradtan a menedzser és bólintott –akkor menjetek, de este még be kéne jönnötök az irodába. Volna egypár papír, amit alá kéne írnotok!
- Hát persze David – nyögte Tom, mivel másra sem vágyott, mint pár unalmas órára, David társaságában, az irodában – Mehetünk? – pillantott kérdőn Billre, mire az bólintott és felállt a székből majd az ajtó felé indult.
- Akkor estefele – köszönt Tom is és Bill után araszolt. Aki egészen a kocsiig nem szólt hozzá egy szót sem.
- Igaz nem feküdtél, le vele?
- De csakis – húzta el a száját Tom, miközben a biztonsági öv után nyúlt. Mikor Bill felé fordult, hogy bekapcsolja, szembetalálta magát Bill tipikus: „nem hiszek neked” nézésével. – Tényleg nem! – fakadt ki és dühösen meredt előre miközben karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Jól van – hümmögte Bill és indított.
- Csak majdnem, de tényleg majdnem, és Hope még időben észbekapott… - nyögte ki végül Tom alig pár másodperc múlva. Nem bírt a testvérének hazudni.
- És, miért Hope kapott észbe? Miért nem te?! Elvégre te vagy a felnőtt! Neked kéne gondolkozni – korholta Bill de azért a szája szélén megjelent egy halvány mosoly.
- Hol vagyok én felnőtt, Bill? Soha nem leszek az igazán, és különben is… egy felnőtt tud az érzéseinek parancsolni?
- Mindesetre próbálkozik –hagyta rá bölcselkedve Bill, mire Tom válasza csak egy szemforgatás volt.
- De gondolom, nem ő mászott rád… - nevette el magát Bill, és Tom arcán is átszaladt egy futó mosoly.
- Jól gondolod!
- Ugye tudsz róla, hogy borzasztó vagy?! – vigyorgott Bill, mire Tom fájdalmasan felsóhajtott.
- Ugye tudsz róla, hogy ilyenkor úgy vigyorogsz, mint egy vadalma?
*
- Sajnálom kincsem, de sajnos épp most vitték ki az utolsót – közölte kedvesen az idős ősz hajú könyvtáros és bocsánatkérően elmosolyodott.
- Ohh – nyögtem – értem, és köszönöm azért –mosolyogtam rá kedvesen és hátraarcot vágtam, hogy végre magam mögött tudjam a könyvtárat. Hiba jöttem ide. Már nem volt bent az a könyv, ami nekem kellett volna. Idegesen felsóhajtottam, ahogy a lifthez értem a hosszú folyosó végén. De a lift csak nem akart felérni, így inkább a lépcsőt választottam. Mikor végre kiértem a dohos levegőjű épületből élvezettel szívtam magamba a kicsit csípős hideg, de friss levegőt. Mikor leszálltam a buszról sokat kellett sétálnom a könyvtárhoz és azt hittem az alatt az idő alatt, míg ide értem és lejártam a lábam már kiszelőzött a fejem és végleg elfelejtetem Tomot. De tévedtem. Mikor kiértem, és újból egyedül voltam megint elkapott az a fojtogató érzés, a torkomat marta, és a mellkasomat szorította. Aztán már csak azt vártam mikor kezdek el újra sírni. De a sírás helyett hamarabb jött a meglepettség. Ugyanis a szembe lévő üzletsor egyike előtt ott állt Bill és Tom, valamint Teodor. És nagyon úgy nézett ki, hogy Tomnak nem kell sok, hogy behúzzon egyet neki.
- Nem igaz, hogy ezt kell csinálnia – gurultam hirtelen dühbe és szemeimmel egy zebra után kutattam, hogy átjuthassak a túloldalra, és jól megverjem Tomot… vagy épp akit kell…
*
- Selyem és kasmír? – Nézett körbe meglepetten Tom az öltönyök láttán – ebben igazán hiteles stricit alakíthatnék – mutatott fel egy fehér öltönyt.
- Jaj, maradj már –vette magát a ruhák közé Bill – ez fontos nekem, Tom! Szóval próbálj meg viselkedni!
- Hát persze – sóhajtott fel Tom és szörnyülködve nézett Billre, aki már is kiválasztott vagy hat ruhát. De megígérte neki, hogy nem fog fesztivált csinálni. Szóval összepréselt szájjal tűrte az egész macerát. Miközben Bill úgy játszott vele, mintha egy kirakati öltöztetős bábú lenne.
- Na, és most mi lesz? – kérdezte Bill mikor elfintorodott egy fekete öltöny láttán.
- Mégis mi lenne? Nekem már az első is megfelelt volna…
- Hope-ra gondoltam… - nézett rá lesújtóan Bill és megakadt a szeme egy gyöngyszemen. Tomnak esélye sem volt válaszolni, Bill úgy rohant be az öltözőbe.
- Nem úgy volt, hogy most nekem vásárolunk apuci?
- Bocs – nevette el magát Bill –de ez kell nekem – lépett ki az előkellő üzlet öltözőjéből.
Tom nem szólt semmit. Nem is nagyon érdekelte mit húz magára az öccse. Halva született gondolatnak tartotta ezt az egész esküvős dolgot. De ha Bill ezt szeretné…. akkor mindent megtesz, hogy úgy sikerüljön, ahogy szeretné a boldog jegyespár.
- Ugyan Tom, miért kell félned a saját érzéseidtől? – nézett rá ikre, mire az afrofonatos elmosolyodott.
- Most ne értem aggódj, Bill
- De a testvérem vagy, hogyne tenném? Hiszen már lassan egy éve azt hajtogatod, hogy kell neked az a lány. Mégsem beszélsz vele és mondod el az igazat!
- Bill, ez nem az én dolgom! Hidd el nem kell elsietni semmit!
- De Tom – hüledezett a srác, de testvére bele fojtotta a szót.
- Te csak ne Tomoz itt nekem – mutatott rám – inkább azt mondd meg, hogy jól megfontoltad-e, ezt az egészet?
Elmosolyodott. Majd a tükörbe nézett. Tökéletes volt az öltönye, bár soha se hitte volna, hogy valaha lesz rajta öltöny, ilyen alkalomból.
- Akarom, őt Tom! És senki, és semmi nem tántoríthat el a döntésemtől!
- Hát öcsikém, annyi szent – állt fel Tom – hogy rám bármikor számíthatsz!
- Köszönöm, Tom – nézett rá hálásan Bill – szerinted megvegyem?
- Szerintem mindenképp – bólintott Tom, de szíve mélyén talán azért is bólogatott ilyen lelkesen, mert, már szabadulni akart innen. Nyomasztotta az üzlet és ez az egész helyzet.
- Kint megvárlak – mondta Tom és már hátat is fordított ikrének és elindult. De abban a pillanatban meg is állt.
- Ezt nem hiszem el – hüledezett és még mielőtt meghallgatta volna Bill kérdését, rohant is kifele az üzletből. – Még van pofád fényes nappal csinálni? - kiáltott rá dühösen az ijedségtől összerezzent Teodorra, aki villámgyorsan bontakozott ki egy hosszú szőke hajú magas lány öleléséből és szakadt el az ajkaitól.
- Nem mintha sok közöd lenne, hozzá mikor mit csinálok – jött a válasz, miután erőt vett az ijedtségén a srác.
- Már hogyne lenne! Hope a barátom, és te épp megcsalod őt ezzel itt –mutatott a szőke lányra Tom dühödten, mire az felsóhajtott.
- Szívem ki ez a srác? – nézett Teodorra majd unottan Tomra – és mit beszél itt össze-vissza?
- A barátodnak, barátnője van azt beszélem!
- És? – vigyorodott el a lány- nekem meg gyerekem van tőle…
- Hogy micsoda???? – hülledt el Tom és Teodorra nézett, aki próbálta állni Tom pillantását, de nem igazán ment neki. Mostanában elég jól uralta az érzéseit. Tudta kontrollálni magát, de most úgy érezte elhagyta minden ereje. Nem is tudta, miért volt dühös a srácra, hiszen így nyert ügye lett volna. Hiszen, ha elmondja neki, minden sokkal könnyebb lenne. Szánalmat érzett és haragot. Mégse érezte, úgy, hogy Hope-nak ezt elmondani, nem az ő feladata.
- Fogadjunk, most rohansz és kitálalsz neki, igazam van Kaulitz? – vonta fel a szemöldökét. Remegett a keze, és legszívesebben behúzott volna neki. De megfogadta,hogy akkor sem adja meg neki ezt az örömöt.
- Nem az én dolgom… de tudd, hogy figyelni foglak, és esküszöm, hogy még egy ilyen alakom, és péppé verlek, majd Hope elé vonszollak, és te fogod elmondani neki. Világos voltam? – fenyegetőzött mikor kiért Bill.
- Tom nyugi, ez nem a te dolgod! – lépett öccse elé.
- Már hogyne lenne az! A srácnak gyereke van és közben mások érzelmeivel játszik! Te mocskos állat! – üvöltötte, de Teodor szemrebbenés nélkül tűrte a beszólásait.
- Most jobb lesz ha elmen… - fordult hátra az andalgó párocskához Bill de elakadt a szava, és egyenesen a szemembe nézett.
- Hope – nyögte Tom is és hangjából sajnálat és fájdalom sugárzott.
- Mi ez az egész Teo? – néztem a srácra, aki nagyon lassan fordult felém – ki ez a lány?
- Hogy én? – fordult velem szembe az említett – a nevem Sophie Thompson és Teodor gyerekének az anyja vagyok…
